A nyomozó már közölte, hogy indítványozni fogja a vagyonzárat. Azonnal el kell adnod, és a pénzt át kell adnod nekem ügyvédre.
— Eladni? — Lilla levegő után kapott a felháborodástól. — Ez az én lakásom! Te adtad nekem! Már átköltöztettem oda a holmijaimat! Semmit nem vagyok hajlandó eladni!
— Ennyire ostoba vagy, vagy csak megjátszod?! — sziszegte Gábor. — Ha zárolják, örökre elveszíted! Így legalább a pénz egy részét megmenthetjük. Add oda akár féláron is, csak gyorsan. Nekem most a legjobb védőügyvéd kell, különben mindketten börtönbe kerülünk. És hidd el, húgocskám, neked nem fog tetszeni a női fegyház.
Lilla szó nélkül megszakította a hívást. Gábor néhány másodpercig csak a rövid sípolást hallgatta, aztán teljes erőből a falhoz vágta a telefont. A műanyag megrepedt, a kijelző elsötétült. Az irodára éles, csengő csend telepedett. Egyedül maradt.
Aznap este Eszter egy apró, tóparti kávézóban ült, zöld teát kortyolgatott, és a víz felszínét figyelte. Pontosan tudta, mi zajlik közben a cégnél. Tudta, hogy a nyomozók már sorra hallgatják ki az alkalmazottakat. Tudta, hogy a vállalkozás számláit befagyasztották. Zoltán felhívta, és csak ennyit mondott: „Minden a terv szerint halad. Ügyes voltál. Várj.” Eszter várt. És azt is tudta, hogy Gábor előbb-utóbb küldeni fog hozzá valakit alkudozni.
Nem tévedett.
A kávézó ajtaján egy idősödő nő lépett be, sötét, szabott kabátban, gondosan igazított frizurával. Erzsébet volt az, Eszter anyósa, a cég papíron bejegyzett ügyvezetője és Gábor anyja. Rosszul festett: a szeme alatt sötét karikák húzódtak, az ajka reszketett, a keze idegesen remegett. Odament Eszter asztalához, és engedélykérés nélkül leült vele szemben.
— Eszterkém — kezdte fojtott hangon —, kérlek… könyörgöm neked. Vond vissza a feljelentést. Mondd azt, hogy tévedtél. Hogy a válás miatt akartál bosszút állni. Mondj bármit. Ugye felfogod, hogy engem is lecsukhatnak? Engem, egy beteg öregasszonyt. Magas a vérnyomásom, a szívem sem bírja…
— Erzsébet asszony — vágott közbe Eszter jéghidegen —, ön felfogta, hogy megloptak engem, amikor a fia az én pénzemből vásárolt lakást a lányának? Eszébe jutott, hogy megaláztak, kidobtak az otthonomból, és közölték velem, hogy senki vagyok? Most magáért jött könyörögni. De önök közül ki kért bocsánatot azért, amit velem tettek?
— Eszterkém, hát nem lehet valaki ennyire kegyetlen! Mi mégiscsak egy család vagyunk! — Erzsébet szemében könny csillant.
— Egy család? — Eszter keserűen elmosolyodott. — A lánya az elhunyt édesanyám medálját hordta a nyakában. Ön egy hetet adott nekem, hogy kiköltözzek abból a lakásból, amelyet a szüleim hagytak rám. Azt mondta rólam, hogy idegen elem vagyok. Nos, most megkapják az idegen elemet. A helyzet egyszerű. Vagy azt vallom, hogy minden utasítást Gábor adott, ön pedig csak névleg volt ügyvezető, és semmiről sem tudott — ebben az esetben ő viszi el a balhét. Vagy azt mondom, hogy Gábort félrevezették, és valójában ön irányította az egészet. Maga dönt. Reggelig van ideje.
Erzsébet kinyitotta a száját, de egyetlen hang sem jött ki rajta. Rémülten bámulta Esztert, mintha nem ismerné fel benne azt a csendes, engedelmes menyet, aki tíz éven át tűrte a fia gorombaságait és a lánya szeszélyeit. Eszter felállt, az asztalra tett egy bankjegyet a teáért, majd távozás előtt még visszafordult.
— Adja át üdvözletemet Gábornak — mondta halkan. — És mondja meg neki, hogy keresni még fogok pénzt. Csak többé nem neki.
Egy hónap telt el. Az ablakon túl hideg, apró szemű eső szitált, kopogva verte a régi, tóparti faház párkányát. Eszter karosszékben ült, térdén puha takaróval, és újra meg újra elolvasta a laptop képernyőjén megnyitott hírt. Az egyik hírportál rövid közleményt tett közzé: „A Gáb-Ép Kft. korábbi tényleges vezetőjét, Farkas Gábort a bíróság adócsalás miatt három év, végrehajtásában felfüggesztett szabadságvesztésre, valamint húszmillió forint pénzbüntetésre ítélte. Édesanyja, aki névleges ügyvezetőként szerepelt a cég irataiban, egészségi állapotára tekintettel halasztást kapott a büntetés végrehajtására. A bűncselekményből származó vagyonból vásárolt lakást az állam javára elkobozták.”
Eszter hátradőlt a fotelben, és lehunyta a szemét. Az elmúlt hetek képei egymás után villantak fel előtte: a hosszú kihallgatások, amelyeken higgadtan, pontosan és átgondoltan vallott; a szembesítések, ahol Gábor képtelen volt a szemébe nézni; a tárgyalóterem, ahol a vád tanújaként állt fel. Az ügyvéd, akit a régi autója eladásából befolyt pénzből fizetett, hibátlan védelmi stratégiát épített fel számára. A bíróság méltányolta a tevékeny megbánását, és mentesítette a felelősségre vonás alól, mivel aktívan segítette a bűncselekmény feltárását. Amikor kilépett a tárgyalóteremből, szabad ember volt.
Lilla végül nem került bíróság elé. Eszter az utolsó pillanatban módosította a vallomását, és azt közölte a nyomozóval, hogy a sógornője nem tudott a pénz eredetéről, csupán a bátyja utasításait követte. Megkönyörültek rajta: beérték lakhelyelhagyási tilalommal és a lakás elkobzásával. Eszter pontosan tudta, miért dönt így. A börtön elvette volna Lillától a kisfiát, a gyerek pedig semmiről sem tehetett. Ám Lilla számára az új lakás, a kivételezett húg szerepe és Gábor anyagi támogatása nélkül maradni súlyosabb büntetésnek bizonyult, mint bármilyen ítélet. Az asszony, aki megszokta a könnyen szerzett pénzt, ott állt egyedül a gyermekével, és a neve mellé örökre odaragadt a bűnrészesség árnyéka.
A gyémántos medál egy héttel a házkutatás után visszakerült Eszterhez. Lilla lefoglalt holmijai között találták meg, és egy régi fénykép alapján azonosították, amelyen Eszter édesanyja a lánya ballagásán viselte. A nyomozó személyesen adta át neki a bársonnyal bélelt kis dobozt. Eszter akkor a nyakába tette az ékszert, és azóta le sem vette.
Megszólalt a telefonja. Ismeretlen szám villogott a kijelzőn, de sejtette, ki lehet az. A füléhez emelte a készüléket, és Gábor tompa, idegennek ható hangját hallotta meg.
— Köszönöm, hogy Lillát nem juttattad börtönbe.
— Nem akartam elvenni egy gyerektől az anyját. Veled ellentétben — felelte Eszter nyugodtan.
— Mindent tönkretettél — mondta Gábor keserűen. — A céget, a családot, az életemet.
— Az életed akkor omlott össze, amikor eldöntötted, hogy én semmit sem érek — válaszolta Eszter. — Én nem romboltam le semmit. Csak abbahagytam, hogy helyetted építsek. Ég veled, Gábor. Az új életedben próbálj meg nem lopni.
Megnyomta a hívás megszakítása gombot, majd letiltotta a számot.
Odakint a szél apró hullámokat kergetett végig a tó felszínén. Eszter kiitta a teáját, felállt a karosszékből, és az asztalhoz lépett, ahol még mindig világított a laptop képernyője. A NAV online felülete volt megnyitva rajta. Bejegyeztette az új vállalkozását — kicsit, tisztát, a sajátját. Egyelőre egyetlen alkalmazott szerepelt benne: ő maga.
De tudta, hogy idővel fiatal lányokat fog felvenni, olyanokat, akiknek szükségük van egy esélyre. Olyan céget épít majd, amelyet nem kell titkos táblázatok és hamis kimutatások mögé rejteni. Elmosolyodott, megigazította a nyakában a medált, és megnyitotta az új, tiszta bankszámlát.
Nulláról.
Tiszta lappal.
És azzal a biztos tudattal, hogy ez a lap mostantól valóban fehér marad.