Nem aprópénzekről volt szó, hanem tízmilliókról.
Eszter nem egyszerű könyvelőként működött a cégben. Ő tervezte meg annak a vállalkozásnak az árnyékos oldalát, amelynek sikerét Gábor kizárólag a saját zsenialitásának tulajdonította. Minden konstrukció, minden átvezetés, minden banki papír, amelyet a férje gyakran elolvasás nélkül írt alá, ott feküdt előtte a képernyőn. Eszter gyorsan átfutotta a végösszesítéseket. Három év alatt nagyjából százhetvenmillió forint csúszott el az államkassza mellett.
A Büntető Törvénykönyv megfelelő tényállása világosan kimondta: különösen nagy értékre elkövetett költségvetési csalás. Akár hat év szabadságvesztés. És ilyenkor nemcsak az felel, aki a bevallások alján aláír, hanem az is, aki az utasításokat adja. Gábor azonban mindig megfeledkezett arról, hogy néhány parancsát ostoba módon hangüzenetben hagyta meg.
Eszter két titkosított pendrive-ra mentette le az anyagot. Az egyiket annak a régi kabátnak a zsebébe csúsztatta, amely a szekrény legmélyén lógott, és amelyet már három tél óta elő sem vett. A másikat az előszobai polcon álló, Szent Ilonát ábrázoló kis ikon mögé rejtette; ez volt az egyetlen tárgy a lakásban, amelyhez Gábor babonás félelmében soha nem nyúlt. Ezután visszaült az asztalhoz, kézbe vette a telefonját, és megkeresett egy számot, amelyet évek óta nem hívott. Somogyi Zoltán Pétert.
Ő volt Gábor egykori főnöke, akit a férje pályája elején csúnyán átvert: elcsábított tőle egy komoly megrendelőt, majd úgy intézte, hogy a régi vezetője az egész város előtt nevetségessé váljon. Somogyi akkor majdnem belerokkant az ügybe, de valahogy talpra állt, és idővel egy rivális építőipari vállalkozás tulajdonosa lett. A cége minden pályázaton ott lihegett a GábÉp Kft. nyakában. Eszter pontosan tudta: Zoltán Péterben régi, mély és nagyon személyes harag él a férje iránt.
Pontosan este tizenegykor hívta fel, noha számított rá, hogy az idősödő férfi talán már alszik. Somogyi azonban a második csörgés után felvette. A hangja egyszerre volt éber és óvatos.
— Zoltán Péter, Eszter vagyok, Gábor volt alkalmazottjának egykori könyvelője — mondta nyugodt, egyenletes hangon. — Elnézést a késői zavarásért, de olyan ajánlatom van, amelyet valószínűleg nem fog visszautasítani.
— Eszter? Gábor felesége? — Somogyi hangjában valódi meglepetés villant. — Mi történt? Képes volt kidobni téged az éjszaka közepén?
— Annál rosszabbat tett — felelte Eszter. — Vett a húgának egy harminckétmilliós lakást abból a pénzből, amelyet én hat éven át gyűjtögettem. Azt mondta, én senki vagyok, és a cég papíron az anyja nevén van. Csakhogy arról is megfeledkezett, hogy én mindent tudok. Tényleg mindent. Három év anyaga van nálam. Körülbelül százhetvenmillió forint, amely nem ott kötött ki, ahol kellett volna. Szeretné megtudni, hogyan előzte meg magát azon a pályázaton két évvel ezelőtt? Megvannak a teljes sémák, az összes számlaszám, a közvetítő cégek adatai, és minden hangüzenet, amelyben közvetlen utasításokat ad. Igazságot akarok. Ezeket az anyagokat ingyen átadom önnek. Egyetlen feltétellel.
— Miféle feltétellel? — kérdezte Somogyi, és már nem is próbálta leplezni az érdeklődését.
— Holnap délelőtt tízkor maszkos embereknek kell megjelenniük az irodájában. Nem udvarias adóhatósági látogatásra gondolok, hanem rendes, operatív kiszállásra. Önnek vannak kapcsolatai a gazdasági bűnözéssel foglalkozó osztályon. Mondja meg nekik, hogy van egy bejelentő, aki vallomást tesz és átadja a dokumentumokat. Házkutatási paranccsal menjenek.
A vonal túlsó végén hosszú csend támadt. Eszter hallotta, ahogy Somogyi nehézkesen lélegzik, miközben feldolgozza a hallottakat.
— Eszter, felfogod, hogy te is aláíró voltál? Te kezelted ezeket az ügyleteket. Ha mélyre ásnak, könnyen te is érintetté válhatsz — mondta végül lassan, komolyan.
— Tisztában vagyok vele — válaszolta. — De nálam vannak a felvételek az utasításairól. Kész vagyok együttműködni a hatóságokkal, hogy tanúként kezeljenek, ne tettestársként. Az ügyvédem szerint ez reális. Ráadásul én nem vettem ki belőle külön jövedelmet. A harminckétmillió forint, amit ellopott tőlem, a saját magánszámlámon volt, hivatalos fizetésből tettem félre. Ezt bizonyítani tudom. Ő viszont a maga részét nem fogja tudni megmagyarázni.
Somogyi köhintett, aztán hirtelen röviden felnevetett.
— Hát, szép kis kígyót melengetett a keblén az a fiú… Rendben. Küldjön nekem e-mailben egy tömör kivonatot: összegek, dátumok, számlaszámok. Éjszaka előkészítem az embereimet. Holnap tíz-nullakor a férjének felejthetetlen délelőttje lesz.
Eszter bontotta a hívást, majd elküldte a titkosított levelet. Ezután felállt, kiment az előszobai tükörhöz, és hosszasan szemügyre vette a saját arcát. Fáradt nő nézett vissza rá, sötét karikákkal a szeme alatt, szorosan összefogott hajjal. Gábor gyakran mondogatta neki, hogy szürke kisegérré változott. Tévedett. Az egerek lyukakba bújnak és reszketnek a félelemtől. Ő inkább patkány volt: okos, sértődékeny emlékezetű, és kifejezetten veszélyes, ha sarokba szorítják. Elmosolyodott a tükörképére, majd hangosan kimondta:
— Még keresni fogsz, Gábor. Legfeljebb a börtönkosztra valót.
A következő reggel Eszter számára azzal a látogatással indult, amelyre számított, és amelyre belül már teljesen felkészült. Tíz óra volt. Gábornak ekkorra már az irodában kellett lennie, a szokásos heti értekezleten. Ekkor csengettek be hozzá. Nem rövid, ideges nyomással, hanem hosszú, követelőző trillával, amelyet Eszter azonnal felismert. Így csak Lilla csöngetett.
Kinyitotta az ajtót, és ott állt előtte a sógornője teljes díszben: élénk rózsaszín melegítőben, fényesre kent szájjal, magasra tupírozott hajjal, amelyet valamiért divatosnak hitt, és azzal a fölényes pillantással, amelyet bizonyára a tükör előtt gyakorolt. A kezében üres utazótáskát szorongatott.
— Szia, nővérkém — dalolta, és minden különösebb engedélykérés nélkül átlépte a küszöböt. — Gondolkodtam egy kicsit. Ha már úgysem maradt pénzed új lakásra, minek neked ennyi régi holmi? Nálad amúgy is szűkös a hely, nekem viszont most már lesz hová pakolnom. Megnézem a ruháidat, jó? Ugye nem bánod?
Eszter félreállt, utat engedve neki az előszobában. Nem szólt egyetlen szót sem. Csak figyelte, ahogy Lilla úgy vonul be a hálószobába, mintha mindig is az övé lett volna a lakás. Kinyitotta a szekrényt, félretolta a vállfákat, és válogatni kezdett.
— Jaj, de csinos bunda! — kiáltotta Lilla, amikor kihúzta azt a nercbundát, amelyet Eszter három évvel korábban vett magának jutalomból, miután sikeresen lezártak egy nagy beruházást. — Ezt már úgysem hordod, igaz? Talán túl öreg lettél a szőrméhez? Nekem viszont pont jól állna.
A vállára terítette a bundát, majd elégedetten forgolódni kezdett a tükör előtt. Eszter az ajtófélfának támaszkodva állt, karba tett kézzel, és továbbra is hallgatott. Lilla ezt a csendet engedelmességnek, megtörtségnek értelmezte.
— Mi van veled, miért vagy ilyen néma? — fordult felé a sógornője, gyanakvóan összehúzva a szemét. — Csak nem megsértődtél? Ugyan már. Gábor teljesen jól tette, amit tett. Tíz éven át élősködtél rajta, ideje volt észrevenned magad. Gyereket nem tudtál szülni neki, otthont sem teremtettél, csak a kis számaiddal bíbelődtél. Én viszont a vére vagyok. Már gyerekkorunkban megígérte, hogy mindig segíteni fog nekem. Te meg ki vagy? Lejárt szavatosságú kellék. Majd meglátod, talál magának rendes nőt, olyat, aki végre örököst ad neki.
— Vedd le a bundát — mondta Eszter halkan, nyugodt hangon.