Az este minden jel szerint meghittnek indult. Eszter két személyre terített: rozmaringgal sült hús került az asztalra, mellé könnyű saláta, és felbontott egy üveg vörösbort is, amelyet régóta egy különleges alkalomra tartogatott. Pontosan tíz éve volt annak, hogy a férjével bejegyeztették a saját építőipari vállalkozásukat. Nem készen vásárolták, nem örökölték, hanem a semmiből építették fel, egy bérelt garzon félhomályában, ahol éjszakánként zúgott az öreg számítógép, az ablakpárkányon pedig kihűlt az instant kávé.
Eszter még most is fel tudta idézni az első irodájuk friss festékszagát. Emlékezett Gábor kezére, amely az építkezések után gázolajszagot árasztott, és arra is, ahogy a férfi halkan a fülébe súgta:
— Esztikém, meg fogjuk csinálni. Te csak számolj, te vagy az okos kettőnk közül. Nélküled semmit sem érek.
És ő számolt. Vezette a könyvelést, lefaragta a felesleges kiadásokat, egyezkedett a beszállítókkal, és pontosan tudta, honnan érkezik, illetve hová távozik minden egyes forint a cégükben. Tíz év alatt egyszer sem kért magának nagyobb fizetést, mint egy átlagos alkalmazott, mert hitt abban, hogy minden közös. Minden a családért van, minden a jövőt szolgálja. Az ő közös jövőjüket. Csak éppen észre sem vette, mikor vált ez a „közös” lassan kizárólag Gábor tulajdonává.
Megigazított egy kiszabadult hajtincset, az órára pillantott, majd halványan elmosolyodott. Gábor késett, de az utóbbi hónapokban ez már szinte természetessé vált. Mindig ugyanazzal magyarázta:
— Rengeteg a munka, Eszter, pörgök egész nap. Bővülünk, érted.
Eszter hitt neki. Ott ült az üres székkel szemben, és a tegnapi beszélgetésüket forgatta magában a lakásról. Még mindig abban a régi falak közé szorított otthonban éltek, amelyet Eszter a szüleitől örökölt. Gábor már számtalanszor megígérte, hogy vesznek végre egy saját, tágas, világos lakást, nagy gardróbbal és parkra néző ablakokkal.
— Csak ezt a pályázatot zárjuk le — mondogatta —, aztán azt választasz, amelyiket akarod. Felőlem akár egy penthouse is lehet.
Előző este azt mondta, hogy ma meglepetést hoz. Eszter azt hitte, kulcsokról lesz szó.
Fél kilenc tájban kattant a zár. Gábor hangosan lépett be, kezében egy csokor fehér liliommal. Eszter sosem szerette ezeket a virágokat, mert émelyítő, temetőkre emlékeztető illatuk volt, de ezt soha nem mondta meg a férjének, nehogy megbántsa. A másik kezében bőr irattartót szorított. Eszter felállt elé, és érezte, hogy a szíve gyorsabban kezd verni.
Gábor azonban nem úgy festett, mint egy férfi, aki ajándékot készül adni a feleségének. Inkább olyannak tűnt, mint aki már megnyert egy vitát, csak még nem közölte, mi volt a tét. Az irattartót ledobta az asztalra, közvetlenül az előételek mellé, a vacsorára rá sem nézett, majd leült, és keresztbe vetette a lábát.
— Na, Eszter, itt a meglepetés — mondta olyan félmosollyal, amely azonnal belenyilallt a nő fülébe. — Kiürítettem a kis tartalékodat. Azt, amit rosszabb napokra félretettél. Az utolsó forintig elhoztam.
Eszter mozdulatlanná dermedt, a szalvéta megállt a kezében, mielőtt letehette volna az asztalra. Gábort nézte, és várta, hogy a férfi felnevessen, azt mondja, csak ugratja, majd előhúzzon a zsebéből egy bársonydobozt. De Gábor nem tréfált. Kinyitotta a mappát, és elé tolta a papírokat.
Adásvételi szerződés volt. Egy új lakóparkban lévő lakásról, a város peremén. A „vevő” rubrikában Gábor húgának neve szerepelt: Lilla.
— Gábor, ez valami tévedés — szólalt meg Eszter halkan, miközben érezte, hogy az ujjai elzsibbadnak. — Harminckétmillió forint volt azon a számlán. Hat éven át gyűjtöttük. Az én fizetésemből, a te munkáidból. Még a fogorvosnál is spóroltam az érzéstelenítésen, ha lehetett, csak hogy félretegyünk. Azt mondtad, ez lesz a mi otthonunk.
— Lillának gyereke született, neki nagyobb szüksége van rá — vágta rá Gábor, és már nyúlt is a borospohárért, amelyet Eszter kettőjüknek készített ki. — Egyedül van a kisfiával. Mi meg veled elvagyunk így is. Te okos asszony vagy, Eszter, majd keresel még. Mit képzeltél, hogy azonnal palotát kapsz? Ha lesz pénz, lesz lakás is. Addig Lilla legalább emberhez méltó helyen lakik. Megérdemelte.
— Megérdemelte? — Eszter úgy hallotta a saját hangját, mintha valaki más beszélne helyette. — Lilla életében egyetlen napot sem dolgozott végig. Tavaly autót vettél neki. Utána kifizetted a tengerparti nyaralását. Most meg lakást kap. Abból a pénzből, amit mi ketten kerestünk meg. Nem érzed, hogy valami nagyon nincs rendben?
— Én nem érzem? — Gábor előrehajolt, és a mosolya keménnyé vált, szinte állati kegyetlenség ült ki az arcára. — Te vagy az, drágám, aki nagyon eltévedt. A cég anyám nevén van. Én vagyok az ügyvezető. Te pedig egy alkalmazott könyvelő vagy, aki megkapta a fizetését, és akinek semmi joga beleszólni az én döntéseimbe. Úgy látszik, elfelejtetted, hol a helyed. Ha továbbra is az én nyakamon akarsz ülni, akkor maradj csendben, és mosolyogj szépen. Ha nem tetszik, lehet menni. Csak ezt jól jegyezd meg: nélkülem senki vagy. Kinek kellenél harmincnyolc évesen, férfi nélkül, pár fillérrel a bankkártyádon?
Egyetlen korttyal kiitta a bort, felállt, és a szalvétáját egyenesen a salátába dobta. Eszter az asztal mellett állt, és a szétszórt iratokat bámulta. A sógornője neve vastag betűkkel virított a papíron, mellette vörösborcseppek szivárogtak a fehér lapon. Nem sírt. Belül valami elszakadt, és hideg, nehéz kőként zuhant le benne egészen mélyre.
Gábor leakasztotta a zakóját a fogasról, majd az ajtóból még visszafordult.
— Megyek Lillához. Megünnepeljük a lakásavatót. Te meg szellőztesd ki a fejed, és gondolkodj el a viselkedéseden. Aztán semmi ostobaság. Hiszen okos asszony vagy.
Az ajtó becsapódott mögötte. Eszter egyedül maradt.
Lassan visszaereszkedett a székre, és jó tíz percig mozdulatlanul ült, tekintetét egyetlen pontra szegezve. Aztán felállt, kézbe vette a telefonját, és meglátta az új üzenetet. Lilla küldött egy fényképet: telt keze, rikító manikűrrel, kulcscsomót markolt egy vadonatúj bejárati ajtó előtt. Alatta a felirat: „Köszi az ajándékot, sógornőm.”
Eszter letette a telefont, és odalépett az ablakhoz. Odakint sárga lámpák világítottak, néhány autó dudája hasított bele az estébe. A város ment tovább a maga útján, mit sem sejtve arról, hogy abban a pillanatban egy nő megszűnt egyszerűen türelmes feleségnek lenni.
Nem ment be a hálószobába. Nem kezdte hívogatni a barátnőit, hogy elsírja nekik a bánatát. Nem rogyott térdre, és nem zokogott hangosan. Ehelyett átment a kamrába, ahol a régi cipősdobozok mögött állt egy kisebb széf. Gábor már rég megfeledkezett róla; azt hitte, legfeljebb Eszter fiatalkori naplói porosodnak benne.
Eszter beütötte a kódot: az esküvőjük dátumát. Gábor ezt a dátumot még pisztollyal a fejéhez szorítva sem tudta volna felidézni. A széf ajtaja kinyílt, ő pedig kivett belőle egy laptopot.
Kicsi, szürke gép volt, sötét képernyővel, a cég nyilvántartása szerint már rég leselejtezve, használhatatlanként. Gábor egyszer látta nála, és megkérdezte:
— Minek kínlódsz ezzel az ócskavassal? Van új gépünk is.
Eszter akkor csak annyit felelt:
— Megszoktam. Nekem kézre áll.
Gábor vállat vont, és el is felejtette az egészet. Mindig elfelejtett mindent, ami nem érdekelte.
Eszter felnyitotta a laptopot, beírta a jelszót, majd belépett abba az adatbázisba, amely a vállalkozás szerverein hivatalosan nem is létezett. Itt volt az elmúlt három év valódi könyvelése. Nem az a változat, amelyet a NAV felé benyújtottak kerekített számokkal, szerény nyereséggel és gondosan kozmetikázott kimutatásokkal, hanem a nyers valóság. Táblázatok, számlák, kifizetési listák, közvetítő cégek elérhetőségei, fantomvállalkozások adatai és bankszámlaszámok sorakoztak benne; olyan iratok, amelyeken keresztül hatalmas összegeket mozgattak át a háttérben.