– Minden lépésedről? – Júlia hangja megremegett a felháborodástól. – Azt vitted el a lakásból, ami az édesanyámtól egyedüliként maradt rám!
Péter erre már nem felelt. Úgy csapta be maga mögött az ajtót, hogy beleremegtek a falak, aztán kivonult a nappaliba, és ott töltötte az éjszakát. Júlia hajnalig a konyhában ült. Nem sírt, inkább úgy érezte, mintha belülről kiégett volna minden. Újra és újra az anyja keze jelent meg előtte, rajta azzal a gyűrűvel. Látta, ahogy tésztát dagaszt, és az arany megcsillan a lisztes ujjain. Látta, ahogy lefekvés előtt végigsimít a haján. Most pedig egy idegen viseli ezt az emléket, mit sem sejtve arról, hogy nem egyszerű ékszert tart magánál, hanem valakinek az egész múltját.
Két héttel később derült ki az igazság.
Júlia éppen a boltból tartott hazafelé, amikor a ház bejáratánál összefutott az anyósával. Katalin asszony ragyogott. Lebarnult, kipihent volt, a nyakában új, harsány színű kendő lobogott.
– Júlikám! Épp hozzátok igyekeztem! Most szálltam le a vonatról, még a bőröndömet sem vittem haza! Te jó ég, micsoda hely volt! A tenger, a gyógyüdülő, mintha tíz napig a paradicsomban lettem volna! Masszázs, fürdőkúra, naponta ötszöri étkezés!
Júlia hallgatta, és közben érezte, ahogy valami dermesztő hidegség terjed szét benne.
– Miféle gyógyüdülő, Katalin asszony? – kérdezte lassan. – Nemrég még azt mondta, a nyugdíjából a gyógyszerekre sem futja.
– Hát Péterkém fizette az egészet! – jelentette ki büszkén az anyósa. – A beutalót, az utat, még külön pénzt is adott kezelésekre. Látod, ilyen fiút neveltem! Aranyat ér az a gyerek! Mindent megtesz az anyjáért!
A bevásárlószatyor egyre jobban húzta Júlia karját, de ő mozdulatlanul állt. Nézte Katalin boldog, elégedett arcát, és közben fejben összeillesztette a darabokat.
– Szóval neki tartozott – mondta halkan. – Ezek voltak hát a félelmetes hitelezők. Katalin asszony, tudja maga, honnan szerezte Péter azt a pénzt?
– Honnan szerezte volna? Megdolgozott érte! Az én fiam szorgalmas ember.
– Eladta a halott édesanyám gyűrűjét. Kivette a rejtekhelyről, és pénzzé tette. Nekem adósságokról hazudott, bajokról, szorongatott, könyörgött, aztán végül egyszerűen ellopta a lakásból. Az ön masszázsaiért. A tengeri pihenéséért. Az ötszöri étkezéséért.
Az anyósa egy pillanatra megtorpant, mintha nem találna szavakat. Aztán felszegte az állát.
– És akkor mi van? Egy kis gyűrű! Nekem nagyobb szükségem volt rá! Egész életemben a családért gürcöltem, tönkretettem a hátamat, mindenkinek én adtam. Talán öregkoromra nekem is jár valami jó! Te még fiatal vagy, majd szerzel magadnak mást.
– Nagyobb szüksége volt rá – ismételte Júlia különös nyugalommal. – Persze. Az édesanyám emléke magának semmit sem jelent. Köszönöm, hogy legalább őszinte volt. Úgy látszik, ebben a családban néha mégis kimondja valaki az igazat.
Kikerülte Katalin asszonyt, és belépett a lépcsőházba. Meglepte, hogy egyetlen könnycsepp sem gördült le az arcán. Odabent minden tisztává és jéghideggé vált, mint a téli víz.
Este Péter hazatért, és már az előszobában megtorpant. A folyosón összepakolt táskák sorakoztak. Az ő táskái.
– Ez meg mi akar lenni?
– Találkoztam az édesanyáddal – mondta Júlia. – Remekül kipihente magát. Tenger, masszázs, gyógykezelések, napi ötszöri étkezés.