Átkutatta az összes polcot. Lerángatott mindent, ami az útjába került, kirázta a kabátokat, belenyúlt minden táskába, zacskóba, dobozba. A szíve vadul verte a torkát. Hátha ő maga tette át valahová, és egyszerűen elfelejtette? Hátha kiesett a gyűrű, és csak begurult valami mögé?
Ekkor csapódott a bejárati ajtó. Péter belépett az előszobába, megállt a szétdobált holmik láttán, és Júlia már a férfi arcából megértett mindent, még mielőtt az bármit mondhatott volna.
– Hol van a gyűrű, Péter?
A férfi nem válaszolt. Csak ott toporgott az ajtónál, egyik lábáról a másikra állva.
– Hol. Van. Anyám. Gyűrűje?
– Júlia, kérlek, hallgass meg… Visszahozom. Mondtam, hogy csak pár napról van szó. Nem maradt más lehetőségem, érted? Te makacskodtál, közben meg fogyott az idő!
– Te kutattál a holmijaim között. Megtaláltad a rejtekhelyet, és elvitted a gyűrűt. – Júlia hallotta a saját hangját, de még mindig képtelen volt felfogni, hogy mindez vele történik. – Elloptad tőlem anyám emlékét.
– Nem loptam el, csak kölcsönvettem! A zálogházban egy hónapig ki lehet váltani! Megkapom a fizetésem, és visszaveszem. A papír nálam van!
– Melyik zálogház? Add ide a címet!
Kitépte a kezéből a gyűrött bizonylatot, és már kapta is magára a kabátját. Péter még utána szólt valamit arról, hogy hisztériázik, meg hogy nem bízik benne, de Júlia egyetlen szót sem fogott fel belőle.
A zálogházban por, állott levegő és idegen emberek bajának szaga terjengett. A pult mögött ülő nő sokáig forgatta a papírt, majd fáradt tekintettel felnézett Júliára.
– Sajnálom. Ezt az ékszert tegnap megvásárolták.
– Hogyhogy megvásárolták? Hiszen egy hónap a határidő!
– A férje nem zálogba adta, hanem eladásra hozta be. Egyszerűbben szólva: eladta nekünk. Kitettük a vitrintbe, és tegnap el is vitték. A vevőnek nagyon megtetszett a régi munka.
Júlia alatt mintha megmozdult volna a padló. Belekapaszkodott a pult szélébe.
– Keressék meg azt a nőt. Könyörgöm. Kétszer annyit fizetek érte, háromszor annyit is! Ez az elhunyt édesanyám gyűrűje volt, érti?
– Nem őrizzük meg a vásárlók adatait. Őszintén sajnálom.
Júlia később arra sem emlékezett, hogyan jutott haza. Péter a konyhában várta, és amikor meglátta, azonnal felpattant.
– Na? Sikerült megegyezni a kiváltásról?
– Eladtad – mondta Júlia egészen halkan. – Nem zálogba tetted. Eladtad. A nő megmutatta az iratokat. Adásvételit írtál alá, Péter. Nincs többé gyűrű. Valaki megvette.
A férfi arca elsápadt, aztán lassan visszarogyott a hokedlire.
– Én… Júlia, sokkal több pénzt adtak érte így. Majdnem a dupláját. Azt hittem, össze tudom szedni az összeget, és valahogy megbeszélem velük…
– Kinek tartozol?! – szakadt ki Júliából a kiáltás. – Mondd ki a nevét! Mutasd meg az üzeneteket! Tizenegy éven át mindenben hittem neked, hát legalább most adj egyetlen okot, hogy ne tolvajnak lássalak!
– Nem vagyok köteles minden lépésemről beszámolni neked!