– Nem, Péter. Ezt már világosan megmondtam. Anya gyűrűjét nem fogom zálogba adni. Egyetlen napra sem, de még egy órára sem.
Júlia letette a csészét az asztalra, majd hátat fordított neki, és a tűzhely felé lépett. A háta mögött a férje nehéz sóhajt hallatott. Ugyanezt a vitát már harmadik este játszották el egymás után, és Júliában lassan egy csepp erő sem maradt hozzá.
– Júlia, te ezt nem érted. Nekem most azonnal pénz kell. Egy hét múlva megkapom a fizetésemet, és rögtön kiváltom. Annyi ideig sem lesz ott, hogy bármi baja történjen!
– Felajánlottam más megoldásokat. Kérjünk kölcsön Lillától, vegyünk fel hitelt, vagy add el valamelyik drága kütyüdet. Mindegyikre nemet mondtál. Akkor én is nemet mondok. Anyám gyűrűjéhez nem nyúlsz.
– A hitel túl sok idő! Lillának meg utána hónapokig magyarázkodhatsz, mire kellett a pénz!
Júlia lassan megfordult. Péter az asztalnál ült, de nem rá nézett, hanem valahová mellé, mintha a falon keresne menekülőutat. Napok óta kerülte a tekintetét, és éppen ez nyugtalanította a legjobban.
– Kinek tartozol, Péter? Erre még mindig nem válaszoltál. Nem kis összegről lehet szó, te meg úgy hebegsz, mint egy diák felelés közben.
– Mit számít, kinek? Tartozom, ennyi. Ez az én ügyem, majd elintézem. Tőled csak a gyűrű kellene. Pár napra!
– Tőlem csak kellene – ismételte Júlia halkan, tagoltan. – Érdekes, milyen hangot ütsz meg. Anya, mielőtt… Levette az ujjáról, és a tenyerembe tette. Azt kérte, soha ne adjam el. Ezt a gyűrűt az ő anyja viselte, előtte pedig a nagyanyja. Egyáltalán felfogod, mit kérsz tőlem?
– Felfogom! De az élő emberek fontosabbak egy darab aranynál!
Júlia inkább kiment a konyhából, mielőtt olyasmit mondott volna, amit később megbán. A hálószobában kinyitotta az ékszeres dobozt, és sokáig nézte a vékony aranykarikát, rajta a régi, finom mintával. Anyja keze jutott róla eszébe. Az illata, amelyet néha még mindig érezni vélt a holmijain. Másfél év telt el, de a seb mintha egyáltalán nem akart volna behegedni.
Azon az éjszakán Júlia kivette a gyűrűt a dobozból, és elrejtette a téli pufidzsekije zsebébe, amely fent, a magas szekrényrészben pihent. Szégyellte, hogy a férje elől dugdos valamit. Tizenegy éve éltek együtt, és soha nem voltak titkaik egymás előtt. Mégis ott motoszkált benne a rossz érzés, kaparta belülről, és nem hagyta aludni.
Péter három napon át komoran, szinte szótlanul járt-kelt a lakásban. A negyedik napon aztán váratlanul megenyhült: vacsora közben tréfálkozott, ok nélkül átölelte, mintha minden rendben volna. Júlia megkönnyebbülten felsóhajtott. Biztosan megoldotta, gondolta. Kölcsönkért valakitől, vagy sikerült haladékot kapnia.
Milyen keserűen tévedett.
Pénteken Júlia a szokásosnál korábban ért haza a munkából. Arra gondolt, készít valami finomat a hétvégére. Aztán maga sem tudta, miért, felnyúlt a magas szekrényrészhez. Ujjai megtalálták a pufidzsekit, aztán a zsebet. És benne a semmit.
Az ürességet.
Júlia dermedten állt egy pillanatig, majd reszkető kézzel kutatni kezdett.