Azt is üzente, hogy hálás neked. Azt mondta, arany fia van.
Péter nyelt egyet, aztán erőtlenül leereszkedett az előszobai ülőkére.
– Júlia, meg tudom magyarázni…
– Ne fáradj. Már mindent értek. Nem volt semmiféle tartozás. Nem üldöztek hitelezők, nem volt bajban a család. Csak kellett egy üdülés anyukádnak, amire nem volt elég pénzed. És ott volt a feleséged gyűrűje, ami szerinted úgyis csak hevert a dobozban. Így gondoltad, igaz?
– Idős asszony! – tört ki Péterből. – Soha életében nem látta a tengert! Meg akartam lepni, közben csúszott a fizetésem! Úgy volt, hogy veszek neked másikat. Szebbet, drágábbat! Ha akarod, holnap elmegyünk, és amelyikre rámutatsz, azt megvesszük!
Júlia keserűen felnevetett.
– Amelyikre rámutatok… Péter, tizenegy év alatt sem értettél meg engem. Aranyat lehet venni. De az anyámat hol vásárolod vissza nekem? A hangját? A kezét? Az emlékeit? Azt a gyűrűt negyven éven át viselte. Benne volt az érintése, a melege, az egész élete. Felfogod ezt egyáltalán?
– Próbálj már engem is megérteni! Nekem is csak egy anyám van!
– Nekem is csak egy volt! – szakadt ki Júliából a kiáltás, és a torkát összeszorították a könnyek. – Volt, Péter! Már nincs többé! És hála neked, most már semmi sem maradt utána!
Péter felpattant, és felé lépett, mintha át akarná ölelni. Júlia hátrált egy lépést.
– Vidd a holmidat. Költözz az anyádhoz, biztos örülni fog. A válást majd én elindítom.
– Elment az eszed? Egy gyűrű miatt akarod szétverni a házasságunkat?
– Nem én vertem szét. Te tetted. Akkor, amikor a dolgaim között kutattál. Amikor a szemembe hazudtál a tartozásokról. Amikor aláírtad a papírt a felvásárlónál, és pontosan tudtad, hogy a gyűrű örökre eltűnik. Végigcsináltad, és egyetlen pillanatra sem álltál meg. Ez volt a döntésed, Péter. Most élj együtt vele.
Sokáig állt még az ajtó előtt. Csengetett, könyörgött, esküdözött, aztán követelni kezdte, hogy engedje be. Végül belefáradt, és elment.
Egy hónappal később Péter megjelent Júlia munkahelyén. A kezében bársonnyal bevont kis dobozt tartott. Amikor felnyitotta, egy régi hatású gyűrű csillant meg benne, a mintája kísértetiesen hasonlított az elveszettre. Bizonyára antikváriumokat és régiségkereskedéseket járt végig érte, és nem kevés pénzt hagyott ott.
– Júlia, nézd meg. Majdnem ugyanolyan. Az egész várost bejártam. Bocsáss meg. Kezdjük elölről.
Júlia ránézett az ékszerre, majd halkan visszacsukta a dobozt.
– Szép darab. Add oda az anyádnak. Neki úgyis nagyobb szüksége van rá.
A válást gyorsan kimondták, nemigen volt min vitatkozniuk. Esténként Júlia néha elővette az üres ékszeres dobozt, felnyitotta, és magában az anyjához beszélt. Bocsánatot kért tőle, amiért nem tudta megőrizni a gyűrűt.
Egyvalamiben azonban biztos volt: egy házasság nem feltétlenül a megcsalásnál vagy a hangos veszekedéseknél ér véget. Néha elég hozzá egyetlen tett, amelyet sem elfelejteni, sem megbocsátani nem lehet.