Még arra sem marad majd időd, hogy kényelmesen összeszedd a holmidat. Aztán alhatsz a kocsidban, legalább gyönyörködhetsz az új felnijeidben.
Zoltánból egy pillanat alatt kiszállt a levegő. A városi lakás említése, ahol több mint tíz éve gondtalanul élt, mintha egy vödör jeges vízként zúdult volna a nyakába. Összeszorította az állkapcsát, előrángatta a telefonját, és dühösen bökdösni kezdte a kijelzőt.
– Küldd az adataidat – vetette oda az egyik fiúnak.
Néhány perccel később a bérlő mobilja rövid hanggal jelezte, hogy megérkezett az utalás. A társaság szó nélkül kezdte bedobálni a holmijait a terepjáróba. Amikor az autó kigördült a kapun, a napszemüveges lány lehúzta az ablakot, és még odaszólt:
– Komolyan, maguk nem normálisak. Pedig olyan jól elvoltunk.
A motor zúgása lassan elhalt az út végén. A kertben már csak Lilla és Zoltán maradt. A férfi a gyepen állt, majd ingerülten belerúgott egy üres műanyag palackba, amit a távozó vendégek hagytak maguk után.
– Most boldog vagy? – sziszegte. – Megaláztad a férjedet pár taknyos kölyök előtt. Elvetted a családtól a plusz bevételt. Mindig is önző voltál, csak a virágaid meg az ágyásaid számítottak. Én értünk próbáltam tenni, hogy legyen egy kis tartalékunk. Te meg képes vagy egy darab föld miatt felrúgni a házasságunkat.
Lilla némán nézte őt, és közben egyre kevésbé értette, hogyan nem vette észre ennyi éven át ezt a kicsinyes, romlott jellemet. A férfi, akit hazugságon és lopáson kaptak, még csak meg sem próbált bocsánatot kérni. Sőt, mélységes meggyőződéssel hitte, hogy ő az áldozat, akit egy hálátlan asszony igazságtalanul meghurcol.
– Menj el, Zoltán – mondta Lilla fáradt, de határozott hangon. – A nyaraló kulcsait hagyd a verandán. A városi lakásba nem kell sietned, későn érek haza. Este összepakolhatod a dolgaidat.
– De hová menjek? – váltott hirtelen taktikát a férfi, és a hangja megint könyörgővé puhult. – Lilla, ne csináld már. Hülye voltam, elismerem. Elvitt az ördög. De ezért még nem kell elválni! Annyi évet lehúztunk együtt.
– A kulcsokat tedd az asztalra.
Nem akarta tovább hallgatni a siránkozását. Hátat fordított neki, és elindult a fészer felé, ahol a kerti szerszámokat tartotta. A háta mögül tompa csörrenés hallatszott, ahogy a kulcscsomó a faasztalra esett, aztán súlyos léptek követték, végül a kiskapu csapódása.
Miután Zoltán elhajtott, Lilla elővette a fészerből a metszőollót, egy pár vastag munkakesztyűt és egy nagy szemeteszsákot. Lépésről lépésre, szinte szertartásos alapossággal tüntette el az idegenek nyomait. Összeszedte a műanyag hulladékot, lesúrolta a verandát, majd gondosan levágta az almafa letört ágait. A fizikai munka megnyugtatta. Minden mozdulattal tisztult a feje, mintha a kerttel együtt saját magából is kisöpörné a keserűséget.
Kora este megjelent a kerítésnél Erzsébet néni. A szomszédasszony a dróthálóra támaszkodva szemlélte a lassan rendbe hozott telket.
– Látom, sikerült szétkergetned ezt a kis vándortábort, Lillácskám.
– Sikerült, Erzsébet néni. Nagyon köszönöm, hogy felhívott. Ha maga nem szól, talán júliusig sem tudtam volna meg, mi folyik itt.
– Ugyan, mit köszöngetsz? Szomszédok vagyunk, nem? Láttam én, hogy valami nincs rendben. A te Zoltánod úgy ment el, mint akibe darázs csípett, még köszönni sem volt képes. Nagy veszekedés volt?
– Elválunk – felelte Lilla egyszerűen.
Meglepte, mennyire nem fáj kimondani. Sőt, a szavak után különös megkönnyebbülés áradt szét benne.
– Jól teszed – bólintott határozottan Erzsébet néni. – Az nem gazda volt melletted, csak egy élősködő. Te okos asszony vagy, dolgos is, nem fogsz elveszni. Ha bármiben segítség kell, csak szólj.
Lilla megvárta, amíg a szomszédasszony visszamegy a saját portájára, aztán elővette a telefonját a táskájából. Megkereste annak a szakembernek a számát, akinek a névjegyét már hónapok óta őrizgette a pénztárcájában. Tavaly kért tőle árajánlatot kerítésre és kapura. Nem kellett sokáig várnia, felvették.
– Jó estét, András. Tavaly beszéltünk, hullámlemezből készült zárt kerítésre és új tolókapura adott nekem kalkulációt. Igen, ugyanaz a cím. Azt szeretném kérdezni, ki tudna-e jönni holnap reggel? Teljesen le akarom záratni a telket, és elektronikus zárat szeretnék, személyre szabott belépéssel.
Miután mindent megbeszélt a mesterrel, Lilla friss mentából teát főzött abban a régi, nagymamájától maradt kannában, amely csodával határos módon épen átvészelte a bérlők tombolását. Kiült a lépcsőre, két tenyere közé fogta a forró csészét, és hosszan nézte a kertet. A nap lassan lebukott a fenyők koronája mögött, az ég halvány, puha színekbe oldódott. A levegő kitisztult, estére hűvös és könnyű lett.
Az ő kis erődje újra csak az övé volt. Többé senki nem dönthet a háta mögött, senki nem adhatja el a nyugalmát, és senki nem nevezheti önzésnek azt, amiért éveken át dolgozott. Másnapra erős, új kerítés emelkedik majd a hívatlan vendégek elé. Ma este pedig még egy nagytakarítás vár rá: a városi lakásban is ki kell ürítenie néhány polcot, eltüntetni az oda nem tartozó holmikat, és elkezdeni azt az új életet, amelyben minden ajtó kulcsa kizárólag az ő kezében lesz.