Gábor háromgyerekes, nős ember volt, aki az előző héten épp táppénzre ment, mert megint kiújult a derékfájása. Se a kerti sütögetés, se a fürdőruhás lányok nem illettek bele ebbe a képbe.
Lilla mégsem rendezett jelenetet. Nem csapta az asztalra a tányért, nem kérdezősködött tovább. Csendben megterített, levest szedett a férjének, és végighallgatta, ahogy Zoltán hosszan ecseteli, mennyire nehéz most az értékesítés a cégnél, milyen rosszul mennek az üzletek, és mennyi gond szakadt a nyakába. Zoltán jó étvággyal evett, láthatóan megkönnyebbülve attól, hogy a felesége ilyen simán lenyelte a meséjét.
Lilla azonban egész este ugyanazokat a mozaikdarabokat forgatta magában. Eszébe jutott, hogy egy hónapja Zoltán váratlanul drága alufelniket vett az autóra, miközben előtte napokig panaszkodott, hogy megvágták a prémiumát. Aztán az is beugrott neki, milyen készségesen ajánlkozott nemrég, hogy egyedül kimegy a nyaralóba ellenőrizni a mérőórát, holott máskor könyörögni kellett neki, hogy egyáltalán betehesse oda a lábát.
Másnap reggel megvárta, amíg Zoltán elindul dolgozni. Amint becsukódott mögötte az ajtó, Lilla felhívta az igazgatóját, és kért egy nap fizetés nélküli szabadságot. Gyorsan felöltözött, a táskájába tette a ház iratait, amelyeket mindig a saját kis zárható dobozában őrzött, majd taxit hívott. Saját autója nem volt, vonattal pedig túl sok időt vesztegetett volna el.
Az út valamivel több mint egy óráig tartott. A nyaralótelep ugyanazzal az ismerős illattal fogadta, mint mindig: fenyőtű, friss fű, nedves föld és a kora nyári zöldek szaga keveredett a levegőben. Lilla a bejárati kapunál fizetett a sofőrnek, aztán gyalog indult tovább a saját utcájuk felé. Már messziről meghallotta a zene mély, tompa dübörgését. Minél közelebb ért a telkéhez, annál erősebben verte a ritmus a mellkasát.
A kiskapu tárva-nyitva állt. A térkövezett részen, ahová Lilla rendszerint a kerti hintát szokta állítani, valóban egy hatalmas, ezüstszínű terepjáró parkolt. A nehéz kerekek beletapostak a tulipánágyás szélébe, abba az ágyásba, amelyhez a különleges hagymákat még ősszel rendelte katalógusból.
A verandán, üres üvegek és eldobált műanyag tányérok között két fiú és egy lány ült. Egy másik lány a pázsit kellős közepén napozott egy nyugágyon. Lilla mellkasában lassan, súlyosan felizzott a harag. Ez a hely az ő menedéke volt. Itt még mindig az anyja lekvárjának, a szárított gyógynövényeknek és a régi nyaraknak az emléke élt. Most pedig úgy festett az egész, mint egy olcsó üdülőtelep egy vandál társaság tombolása után.
Határozott léptekkel ment be az udvarra, egyenesen a verandához sietett, és kihúzta a hangfal vezetékét a konnektorból. A zene egyetlen pillanat alatt elhalt. Olyan csend szakadt rájuk, hogy még az almafa ágai között csivitelő madarak is mintha elnémultak volna.
– Hé, asszonyom, maga mégis kicsoda? – emelkedett fel félig a fonott székből az egyik fiú. Erős testalkatú volt, rövidre nyírt hajjal, a vállán tetoválással. – Ez itt magánterület, ha nem tudná.
– Pontosan. Az én magánterületem – felelte Lilla nyugodt hangon. Nem kiabált, nem remegett a hangja, mégis volt benne valami hideg, acélos keménység, amitől a fiú önkéntelenül visszaereszkedett a székbe. – Én vagyok ennek a háznak és teleknek a tulajdonosa. Azt pedig, hogy maguk kik, és milyen jogon tapossák szét a tulipánjaimat, mindjárt a rendőrség segítségével fogom tisztázni.
A nyugágyon fekvő lány feljebb tolta a napszemüvegét, és gúnyosan felhorkant.
– Miféle tulajdonos? Menjen már innen, asszonyom. Mi ezt a házat hivatalosan kibéreltük egész nyárra. Fizettünk, szerződésünk van, a kulcsot is a tulaj adta át. Zoltán Miklósnak hívják.
Lilla mély levegőt vett. A sejtése beigazolódott. Zoltán a háta mögött kiadta a nyaralót, csak éppen nem számolt az éber szomszédokkal. Nyilván azt hitte, hogy a felesége a munkába és a városi ügyekbe temetkezve nyár közepéig felé sem néz majd, Erzsébet pedig legfeljebb morog egy kicsit, aztán elhallgat.
– Zoltán Miklós a férjem – mondta Lilla higgadtan, miközben fellépett a verandára. – Csakhogy van egy apró probléma. Ehhez az ingatlanhoz neki semmi köze. A nyaralót még a házasságunk előtt örököltem, kizárólag az én tulajdonom. Ő itt jogilag senki. Tulajdonjoga nincs, meghatalmazást pedig soha nem adtam neki arra, hogy bérbe adja. Mutassák a szerződésüket.
A társaság tagjai egymásra néztek. Az iménti pimasz magabiztosság lassan leolvadt az arcukról, és a helyét zavartság vette át. A másik fiú, aki addig némán cigarettázott, nagyot sóhajtott, bement a házba, majd egy irattartóval tért vissza. Benne összetűzött papírlapok voltak.
Lilla átvette a dokumentumokat. Lakóingatlan bérleti szerződése. Időtartam: négy hónap. Havi bérleti díj: kétszáznegyvenezer forint. Alul ott terpeszkedett Zoltán széles, lendületes aláírása, mellette kézzel odafirkantott megjegyzés: „A kétszáznegyvenezer forint kauciót és az első havi bérleti díjat készpénzben átvettem.”
Négyszáznyolcvanezer forint. Hát innen volt pénz az új felnikre. Ezért lett Zoltán hirtelen olyan nagylelkű, hogy a múlt héten minden ok nélkül drága tortával állított haza.
– Ez a szerződés érvénytelen – közölte Lilla, és visszaadta az irattartót a fiúnak. – Az az ember, aki aláírta, csalást követett el. Nem rendelkezhet ezzel az ingatlannal, mert nincs hozzá joga. Két órát kapnak, hogy összepakolják a holmijukat, és eltakarítsanak maguk után mindent.