– Lilla, ne haragudj, de én most már tényleg kihívom a rendőrséget. Nálatok úgy üvölt a zene, hogy a palántáim is lekókadnak az üvegházban, a telken meg félmeztelen lányok rohangálnak fürdőruhában.
Erzsébet néni, a nyaralótelepi szomszéd hangja olyan élesen csengett a telefonban, hogy Lillának el kellett tartania a készüléket a fülétől. A városi lakásuk konyhájának közepén állt: egyik kezében egy félig megharapott sajtos szendvicset szorongatott, a másikban a mobilját. Fogalma sem volt, miről beszél az asszony. Odakint már sűrűsödött a májusi alkony, a nappaliban halkan duruzsolt a tévé, a kanapén pedig, meleg zoknis lábát kinyújtva, békésen szundikált törvényes férje, Zoltán.
– Erzsébet néni, biztos, hogy nem tévesztette el a telket? – kérdezte Lilla halkabban, miközben gépiesen lesöpört néhány morzsát az asztalról. – Mi itthon vagyunk a városban. Zoli is itt van, tévét néz… illetve alszik. A nyaralóban nincs senki, kulcsot sem adtunk oda senkinek. Én is csak jövő hétvégén akartam kimenni, hogy lemossam az üvegházakat.
– Drágám, én még nem bolondultam meg, és a szomszéd telkeket sem keverem össze. Drótkerítés van köztünk, mindent látok. Egy idegen autó áll bent, nagy, ezüstszínű. A grillsütő meg pont az almafám alatt füstöl. Azok a… vendégeitek meg teli torokból ordítanak valami mai slágert. Átkiabáltam nekik, hogy mégis kik ők, erre egy szemtelen suhanc azt felelte, hogy ők teljes jogú bérlők.
Lilla mozdulatlanná dermedt. A szendvicset lassan letette a tányérra. Valami kellemetlen, hideg sejtelem kúszott végig a hátán.
– Miféle bérlők? – kérdezte szinte hangtalanul.
– Na, ezt inkább a férjedtől kérdezd meg. Én láttam, amikor múlt szerdán kijött oda valami férfival. Körbejártak a telken, mutogatott neki mindenfelé. Azt hittem, talán munkásokat fogadott, hogy megjavíttassa a tetőt. Erre tessék, ez lett belőle. Szóval rendezzétek el, ahogy akarjátok, de ha fél órán belül nem ér véget ez a cirkusz, hívom az egyesület elnökét meg a körzeti megbízottat.
Erzsébet néni köszönés nélkül bontotta a vonalat. Lilla ott maradt a konyha félhomályában, a fülében még csengett a hívás utáni némaság. Néhány másodpercig csak a telefon elsötétült kijelzőjét bámulta, és próbálta összerakni a történteket.
A nyaralót nyolc éve örökölte a szüleitől. Nem valami tákolmány volt, hanem rendes, masszív faház, faragott ablakkeretekkel; az apja a saját kezével építette. Lilla szívét-lelkét beleadta abba a helybe. Rózsakertet alakított ki, különleges almafajtákat ültetett, tavasszal mindig gondosan újrafestette a padlót. Zoltán viszont sosem rajongott érte. Állandóan azt mondogatta, hogy a földben turkálás nyugdíjasoknak való mulatság, és egy nyáron legfeljebb kétszer ment ki, akkor is csak a sütögetés kedvéért. A közös költségek, az egyesületi díjak, a javítások és minden apróbb-nagyobb kiadás Lilla nyakába szakadt, és mindent az ő fizetéséből rendezett.
Lassan átment a nappaliba. Zoltán továbbra is aludt, közben halkan horkantott néha. A dohányzóasztalon ott hevert a telefonja. Lilla soha nem kutakodott más üzeneteiben; mindig úgy gondolta, hogy az ilyesmi méltatlan hozzá. Most azonban olyan helyzetbe került, amelyben muszáj volt tisztán látnia.
– Zoltán – érintette meg a férje vállát. – Ébredj fel.
A férfi elégedetlen grimaszt vágott, kinyitotta a szemét, majd nagyot nyújtózott, úgy, hogy az ízületei is megroppantak.
– Mi van, Lillám? Kész a vacsora?
– Erzsébet néni telefonált. A nyaraló mellől.
Zoltán mozdulata abban a pillanatban félbeszakadt. A keze a levegőben maradt, és a szemében egy villanásnyi rémület jelent meg. Olyan gyorsan próbálta ingerültséggel elfedni, hogy Lilla talán máskor észre sem veszi. Most azonban mindent látott. A férje felült a kanapén, és tenyerével végigdörzsölte az arcát.
– Már megint mit akar az a vén boszorkány? – morogta. – Megint az a baja, hogy a körtefánk ágai árnyékot vetnek az uborkáira? Mondtam már neked, hogy ki kellene vágni azt a fát.
– Azt mondja, idegenek vannak a telkünkön. Zenét bömböltetnek, húst sütnek, és bérlőknek nevezik magukat. Nem szeretnél valamit elmagyarázni?
Zoltán felnevetett. A nevetése túl hangos volt, erőltetett és hamisan csengett. Felállt, az ablakhoz lépett, behúzta a függönyt, közben gondosan kerülte Lilla tekintetét.
– Ugyan már, Lilla, te is ismered Erzsébet nénit. Egyre rosszabbul van fejben. Miféle bérlők? Egyszerűen csak megengedtem Gábornak a munkahelyről, hogy pár napra kimenjen oda. Összeveszett a feleségével, csúnyán, nem volt hol aludnia. Elkérte a kulcsot. Aztán biztos a haverjaival ittak bánatukban, bekapcsolták a zenét, ennyi az egész. Most írok neki, hogy azonnal fejezzék be a diszkót. Ne csinálj ebből ügyet.
Felkapta a mobilját, gyorsan bepötyögött valamit, aztán visszadobta a készüléket az asztalra.
– Látod? El van intézve. Menjünk inkább enni, farkaséhes vagyok.
Lilla a férje hátát nézte, és pontosan tudta, hogy hazudik. Zoltán mindig kapkodni kezdett, és túl sokat beszélt, valahányszor ki akarta magyarázni magát. Ráadásul a munkahelyi Gábor története már önmagában is sántított.