Abban a pillanatban Gábor is pontosan érezte, hogy ezt a fordulót csúfosan elveszítette. Nem maradt mibe kapaszkodnia. A vitának abban a formában vége volt, mert Lillával szemben már nem működtek a nagy hangú kijelentések, a fölényes vállrándítások, a sértett férfiúi tekintélyre való hivatkozások. Ha folytatni akarta, más utat kellett választania. Aljasabbat.
A bukása teljes volt, és éppen ezért elviselhetetlen. Ott állt a nappali közepén, körülötte Lilla kimért, hideg megvetésével, amely nem emelte fel a hangját, mégis minden mondatával összeroppantotta. Az arca, amely az imént még indulattól parázslott, most furcsán kifakult, mintha foltokban húzódott volna vissza belőle a vér. A családfő szerepéből, amelyet annyira szeretett volna magára ölteni, néhány pontos, tárgyilagos mondat után nem maradt semmi.
Egy másik ember talán hallgatott volna. Talán összeszorított foggal kivonul, hogy legalább a maradék önérzetét mentse. Gábor azonban nem ilyen volt. Nála a vereség nem azt jelentette, hogy a harc véget ért, hanem azt, hogy ideje alattomosabb eszközhöz nyúlni.
Néhány másodpercig mozdulatlanul meredt maga elé, mintha valahol a szoba falán keresné a következő lépést. Aztán szó nélkül a farmerja zsebébe nyúlt, és elővette a telefonját. Lilla azonnal megfeszült. A mozdulat túl nyugodt volt. Túl kiszámított. Nem olyan ember gesztusa, aki feladta, hanem olyané, aki most kerülő úton próbál támadni.
Gábor felébresztette a kijelzőt, végiggörgetett a névjegyek között, majd kiválasztott valakit, és kihangosítva indította a hívást. A nappalit éles, kellemetlen csengőhang töltötte be. Lilla némán figyelte, egyre kevésbé értve, mire készül.
— Halló, Zsolt, szevasz! — szólalt meg Gábor szándékosan túl vidám, harsány hangon. Közben egy pillanatra sem nézett félre Lilláról. A szeme sarkában már ott villant az a kárörvendő elégedettség, amely előre élvezte a hatást. — Azért hívlak, mert emlékszel arra a szürke Loganra, amit néztünk? Na, azt tartsd nekünk. Igen, komolyan. A pénz része el van rendezve.
A hangszóróból döbbent, baráti nevetéssel kevert hang szűrődött ki:
— Tényleg? Lilla végül beadta a derekát?
Gábor felnevetett. Nem röviden, nem zavartan, hanem hangosan, úgy, hogy a nevetése betöltse az egész lakást.
— Ugyan hová menne? — vetette oda, és még kacsintott is Lilla felé. — Ismered a nőket. Először megy a hiszti, a duzzogás, aztán úgyis az lesz, amit a férfi mond. Itt szépen elmagyaráztam neki, mi a helyzet, és megértette. Szóval igen, meggyőztem az asszonyt. Holnap ebéd után bemegyünk, aztán elintézzük. Jó, csá, majd hívlak.
Bontotta a vonalat, és elégedetten elmosolyodott. Ez már nem egyszerű vigyor volt, hanem egy olyan ember arckifejezése, aki úgy hiszi, piszkos lépéssel mattot adott. Nem elég, hogy semmibe vette Lilla szavait: tanú előtt állította be nevetségesnek, szeszélyesnek, ostoba nőnek, akit végül „észre lehet téríteni”.
Úgy rendezte a helyzetet, hogy Lilla minden tiltakozása kívülről csak egy kínos családi civakodásnak hasson. Mintha ő lenne az, aki jelenetet rendez, aki idegenek előtt teregeti ki a magánügyeiket. Gábor arra számított, hogy Lilla majd lenyeli a megaláztatást. Hogy nem meri őt Zsolt előtt kellemetlen helyzetbe hozni. Hogy inkább elhallgat.
Ebben azonban végzetesen elszámította magát.
Lilla nem emelte fel a hangját. Nem fakadt sírva. Nem kezdett magyarázkodni, és nem támadt rá dühösen. A mozdulata lassú volt, szinte lágy, mégis veszélyes, mint egy ragadozóé, amely kivárta a megfelelő pillanatot. Két lépést tett előre, és mielőtt Gábor felfoghatta volna, mi történik, egyszerűen kivette a telefont a kezéből. A férfi önelégült mosolya azonnal torz fintorrá dermedt.
Lilla egy szót sem szólt. Feloldotta a képernyőt, ujjai gyorsan, biztosan siklottak a kijelzőn. Megnyitotta az utolsó hívást. Zsolt neve ott állt a listában. Lilla megérintette a hívás ikonját. Gábor ösztönösen felé kapott volna, de félúton megállt. Meglátta Lilla arcát, és valami visszatartotta. Az a nő, aki előtte állt, jeges volt, idegen, megközelíthetetlen.
A telefon újra kicsengett. A túloldalon szinte azonnal felvették.
— Igen, Gábor, mi van még?
Lilla a szájához emelte a készüléket. A hangja tisztán és hűvösen csengett, mint a téli levegő.
— Szia, Zsolt. Lilla vagyok.
A vonal másik végén egy pillanatra teljes csend lett.
— Nem lesz semmilyen autó. Gábor hazudott neked. Viszlát.
Nem várta meg, hogy Zsolt válaszoljon. Megszakította a hívást, majd ugyanazzal a dermesztő nyugalommal letette a telefont a dohányzóasztalra, közvetlenül a „sarkvidéki tölgy” mintás lap mellé. A levegő mintha egyszerre besűrűsödött volna közöttük. Ragacsossá vált, nehézzé, akár a gyanta. Nem egyszerűen rájuk nehezedett, hanem köréjük záródott, és elvette tőlük a rendes lélegzés lehetőségét.
Gábor Lillát bámulta. Az arcáról eltűnt minden korábbi düh, minden gőgös elégedettség. Valami más kúszott a helyére. Valami mély, sötét, ösztönös. Olyan ember arca volt ez, akit nem pusztán legyőztek, hanem látványosan, nyilvánosan megsemmisítettek.
A hívás után rájuk szakadt csend rosszabb volt bármilyen ordításnál. Sűrű volt, szinte kézzel tapintható, és lassan betöltötte a szobát, kiszorítva onnan a levegőt. Gábor úgy állt, mintha villám csapott volna belé, tekintete a dohányzóasztalon fekvő telefonra szegeződött.
Egy hosszú pillanatig úgy látszott, még levegőt sem vesz.