Az imént még krétafehér arca lassan elszíneződött; mintha valami sűrű, beteges vér tolult volna fel a bőre alá. Az állkapcsa mellett idegesen rándult egy izom. Gábor Lillát bámulta, és abban a pillantásban már nyoma sem maradt sértett férfibüszkeségnek vagy parancsolni akarásnak. Csak valami lecsupaszított, tömény gyűlölet örvénylett benne.
Amikor végre megszólalt, a hangja alig hasonlított a sajátjára. Mély volt, rekedt, fojtott; úgy tört fel belőle, mintha iszap alól préselné ki valami.
— Te… mit műveltél? — sziszegte. — Zsolt előtt aláztál meg. Engem!
Egy lépést tett felé. Lilla azonban nem mozdult hátra. Egyenesen nézett rá, és ez a rendíthetetlen nyugalom, ez a falnál is keményebb mozdulatlanság talán még jobban felbőszítette, mint maga a hívás. Gábor alig egy méterre állt meg előtte, és egész teste apró remegésekben feszült.
— Azt hiszed, most győztél? — tört ki belőle torz vigyorral. — Azt képzeled, mert ez a te kis odúd, itt te parancsolsz? — Tekintete őrülten végigsöpört a szobán. — Undorodom ettől az egésztől! A nyomorult álmaidtól, a deszkáidtól, a tapétáidtól, ettől a szánalmas kényelmedtől! Három évig rohadtam ebben a disznóólban, ettem a főztödet, és közben úgy csináltam, mintha ez nekem elég volna! Mintha te nő lennél, nem pedig egy számológép, amelyiknek véletlenül ambíciói vannak!
Valami elszakadt benne. Nem maradt fék, nem maradt gát. Mindaz, amit talán évek óta gyűjtögetett magában, most zavaros, mocskos áradatként szakadt ki belőle.
— Az a kocsi azért kellett volna, hogy végre el tudjak menni innen! Hogy naponta legalább néhány órára ne kelljen látnom a savanyú képedet meg ezt a lepusztult poklot! Te meg úgy markolod az aprópénzedet, mintha az lenne életed nagy eredménye! Pedig ez nem eredmény, Lilla. Ez ítélet. Ítélet a sivár kis életed felett, amiben nincs más, csak munka, spórolás meg ez a poros doboz, amit otthonnak nevezel!
Lilla némán állt. Hallotta minden szavát, mégsem érték el igazán. Nem tudtak többé sebet ejteni rajta. Elúsztak mellette, mintha valaki a szomszéd lakásból kiabálna át értelmetlen sértéseket. Úgy nézett Gáborra, mint egy idegenre, egy kellemetlen, hangos emberre, aki valami érthetetlen okból az ő nappalijában tombolt.
Belül közben valami végleg a helyére kattant. Nem maradt benne sértettség. Nem maradt fájdalom sem. Csak egy hideg, tiszta, könyörtelen felismerés: ennek vége. Ennek az embernek ki kell kerülnie az életéből. Nem holnap, nem majd egyszer. Most.
— Azt hiszed, hagyom, hogy te oszd itt az észt? — visította Gábor, amikor észrevette, hogy a mondatai nem találnak célba. Ujjával Lillára mutatott. — Fogd be a szádat, és ne próbálj nekem parancsolni a saját lakásomban! Én vagyok a férjed! Én döntöm el, hogyan élünk! Olyan pokollá teszem neked ezt az egészet, a felújításodat, az álmaidat, mindent, hogy a végén te magad hozod majd ide azt a pénzt, és könyörögni fogsz, hogy vegyem el!
Lilla ekkor mozdult meg.
Egyetlen szót sem szólt. Megfordult, és kiment az előszobába. Gábor egy pillanatra elhallgatott, mintha kizökkent volna a saját dühéből. Lilla a beépített szekrényhez lépett, ahová a szerszámokat szokta tenni, és feltépte az ajtaját. A fiókban gépolaj, por és régi vas szaga keveredett. Ujjai végigkutatták a hideg tárgyakat, majd rátaláltak egy kalapács súlyos, jól kézbe simuló nyelére. Kiemelte. Tömör volt, egyszerű, igazi munkaeszköz.
A nappaliba visszatérve Gábor tágra nyílt szemmel figyelte. Nem értette, mire készül. A dühös szóáradat félbemaradt a torkában.
— Te teljesen megőrültél? — préselte ki rekedten, amikor Lilla a dohányzóasztal mellé lépett.
Lilla nem felelt. Nyugodtan letette a kalapácsot az asztallapra. Ezután felvette az „Arktikus tölgy” mintadarabot, amely még mindig ott hevert: az álma apró, kézzelfogható darabját, amelyet Gábor koszos csizmája nemrég meggyalázott. A laminált lapot gondosan az asztal közepére helyezte.
Aztán Gábor telefonjáért nyúlt. Azért a készülékért, amely az iménti megaláztatás eszköze volt; a kapocsért ahhoz a világhoz, ahol ő még laza, nagyvonalú férfinak mutathatta magát, nem pedig eltartott, követelőző alaknak. Lilla óvatosan, kijelzővel felfelé ráfektette a világos lapra. A fekete, fényes téglalap élesen kirajzolódott a fakó faerezeten. Úgy festett, mint valami áldozat egy rögtönzött oltáron.
Felemelte a kalapácsot.
Gábor ösztönösen előrelendült volna, de félúton megtorpant. Meglátta Lilla szemét. A tekintet üres volt, mozdulatlan és végérvényes. Nem fenyegetett. Nem kérdezett. Már döntött.
Az ütés nem volt látványos, mégis pontosan talált. Lilla nem suhintott nagyot; csupán rövid, kemény mozdulattal engedte rá a kalapács fejét a kijelzőre. Száraz, kellemetlen roppanás hasított a csendbe. Nem csilingelő üvegtörés volt, inkább valami bonyolult, belülről összeroppanó szerkezet hangja. A képernyőn azonnal finom repedésháló futott szét, apró, szikrázó szilánkok pattantak ki a fém alól.
Lilla lassan visszatette a kalapácsot az asztalra, majd egyenesen Gábor megdermedt arcába nézett. Nem látszott rajta sem győzelem, sem düh, sem bosszúvágy. Csak kimerültség. És lezárás.
— Most már elkezdhetsz pénzt keresni — mondta halkan. — Telefonra is. Autóra is. Csak nem itt.