A fa száraz, éles reccsenéssel vágódott az asztallaphoz, a hangja végigpattant a félkész szobán.
— Hallgass el végre, és ne próbálj itt rendelkezni az én otthonomban! — vágta oda Lilla, és a hangja úgy csengett, mintha acélhoz ütöttek volna acélt. — Nem tőled fogok engedélyt kérni arra, hogy mit újítsak fel, miből és hogyan!
— Na, álljunk meg! — hördült fel Gábor. — Akkor én már csak egy üres sarok vagyok ebben a lakásban?
— Három teljes éven át egyetlen mozdulatot sem tettél azért, hogy könnyebb legyen nekem! — Lilla most már nem hátrált, nem nyelt, nem simította el a helyzetet. — Beköltöztél a készbe, kényelmesen elhelyezkedtél benne, mint valami pióca! Úgyhogy a véleményedet az én pénzemről meg az én felújításomról nyugodtan oda teheted, ahol az autóra félretett saját kereseted van!
Egyetlen pillanatig úgy látszott, Gábor keze lendülni fog. A teste előredőlt, az állkapcsa megfeszült, ökölbe szorított ujjai elfehéredtek az erőlködéstől. Aztán mégsem mozdult tovább. A pofon túl nyers lett volna. Túl gyors. Túl közönséges.
És ami a legfontosabb: nem adott volna elég elégtételt annak a sebzett, hiú gőgnek, amely most marta belülről. Ezért inkább lassan kiengedte a vállát, arcán pedig megjelent egy ferde, rosszindulatú mosoly.
— Nahát, megszólalt az úrnő — húzta el gúnyosan, miközben nekidőlt az ajtófélfának. Úgy pózolt, mintha ő lenne a helyzet ura, aki csak szórakozva nézi, hogyan lázadozik ellene a cseléd. — Az én lakásom, az én pénzem… Lilla, hallod te egyáltalán, hogyan beszélsz? Mint valami vásári kofané. Hová lett belőled a nő? Beépítetted ezekbe a padlólapokba?
Lassan körbesétált a helyiségben, aztán túlzó mozdulattal benézett a régi kanapé mögé, mintha tényleg keresne ott valamit.
— És különben is, mit akarsz te itt létrehozni? Ez a te nagy „Sarkvidéki tölgyed” — bökött az asztalon fekvő mintadarab felé — maga a megtestesült rossz ízlés. Olcsó kispolgári csillogás. Falusi luxus utánzat. Majd jönnek a szomszédasszonyok, és sóhajtoznak: „Jaj, Lillácska, milyen előkelő lett nálad!” Erre vágysz? Hogy olyan szürke kis egerek dicsérgessenek, akik pont ugyanabból az anyagból vannak gyúrva, mint te?
A szavai nem egyszerű sértések voltak. Pontosan oda célzott velük, ahol a legjobban fájt: Lilla álmának közepébe. Nem csupán a félretett pénzét akarta elvenni tőle. Magát az elképzelést próbálta bemocskolni. Le akarta nullázni a három évnyi lemondást, nevetség tárgyává tenni azt a vágyat, hogy végre szép, meleg, saját otthona legyen. Úgy beszélt róla, mintha mindez nem lenne más, csak egy buta, ízléstelen női hóbort.
Lilla nem szólt közbe. Csak nézte, ahogy Gábor az ő jövendőbeli padlóján, az ő kínkeservesen megszerzett terében járkál, és módszeresen belerúg mindenbe, ami neki fontos. Nem kezdett el ordítani. Az iménti lángoló düh hirtelen kihűlt benne, és a helyén valami kemény, tiszta, jeges nyugalom maradt.
— Az én ízlésem, Gábor, rám tartozik — mondta csendesen, tökéletesen egyenletes hangon. Az asztalhoz lépett, felvette a mintadarabot, és két ujja között óvatosan letörölte róla a csizmanyom piszkát. — A te ízlésedről viszont már kaptunk némi képet. Például amikor ragaszkodtál hozzá, hogy a fal legyen „padlizsánlila”, mert Csaba garázsában is olyan, és szerinted az nagyon férfias.
Gábor mosolya egy pillanatra megrándult. Erre a higgadt, pontosan célzó szúrásra nem készült fel.
— Ne forgasd ki a szavaimat! — mordult rá. — Én ésszerű pénzügyi döntésről beszélek! Egy autó érték. Szabadságot ad, mozgásteret. A te deszkáid meg halott pénz. Beöntöd a padlóba, aztán nézegetheted! Én férfiként stratégiai távlatban gondolkodom, te meg csak érzésekből döntesz. Összekuporgattad a kis apródat, és most úgy ülsz rajta, mint valami mesebeli vén zsugori a kincsesládán.
— Apró? — Lilla kissé oldalra billentette a fejét, a szemében hideg fény villant. — Igen, apró. Három évig raktam félre a fizetésemből, abból a „nyomorult irodai papírtologatásból”, ahogy te szereted nevezni. És mondd csak, a te nagy stratégiai terveid mennyivel gazdagították a családi kasszát? Nézzük végig.
Nem emelte fel a hangját. Éppen ettől lett minden szava még élesebb.
— Tavaly ott volt az a zseniális ötleted a kriptobányászattal az erkélyen. Mennyi hasznot hozott? Ja, megvan. Mínusz húszezer forint, mert villanyszerelőt kellett hívni, miután a csodagéped kis híján szétolvasztotta az egész vezetéket. Előtte pedig a sportfogadásaid. Abból mennyi jött össze, nagy stratéga? Én valahogy csak arra emlékszem, hogy tőlem kértél kölcsön, amikor ki kellett fizetned az adósságodat.
Minden mondata olyan volt, mint egy vékony, éles szeg, amelyet nyugodt kézzel vertek bele Gábor felfújt önérzetébe. Nem fröcsögött, nem hadonászott, nem vesztette el a fejét. Csak tényeket mondott. Száraz, pontos, cáfolhatatlan tényeket, amelyek ellen nem lehetett hangos férfias pózokkal védekezni.
Gábor a szoba közepén megmerevedett. Az arca újra sötétvörösre gyúlt. Résnyire nyitotta a száját, mintha azonnal vissza akarna vágni, de egyetlen használható szó sem jött ki rajta. Lilla egyenként szedte ki a kezéből a fegyvereket: a fölényeskedést, a családfői szerepet, a nagyívű férfiasság álarcát. Mindez ott omlott össze előtte a nő nyugodt, könyörtelen igazságainak súlya alatt.