— Hallgass el, és eszedbe ne jusson parancsokat osztogatni az én lakásomban! Nem tőled fogom engedélyt kérni, hogy mit újítsak fel, és milyen módon!
— És mégis mennyibe fáj neked ez az egész bolondság?
Gábor hangja úgy vágódott a levegőbe, mintha sáros kavicsot hajítottak volna egy tiszta vizű kútba. Lilla nem kapta fel rögtön a fejét. A nappali közepén térdelt, a régi, szálkásra kopott parketta fölött, és abban a pillanatban mintha a teljes élete néhány keskeny padlómintára szűkült volna. Laminált lapok: „Sarkvidéki tölgy”, „Milánói dió”, „Marokkói wenge”.
A sok munkától érdes, megkeményedett ujjaival óvatosan forgatta a darabokat. Végigsimított a hűvös, enyhén szemcsés felületükön, és beszívta azt a különös, új anyagra emlékeztető, halványan vegyszeres faillatot. Számára ezek nem egyszerűen préselt faforgácsból készült lapok voltak. Mindegyikben benne sűrűsödött az elmúlt három esztendő.
Három év, amikor ebédre sokszor csak üres hajdinát vitt magával, mert egy menü a munkahely közelében már túl nagy fényűzésnek számított. Három év, amikor újra meg újra megfoltozta az egyetlen téli csizmáját, mert egy új pár legalább negyvenezer forintot szakított volna ki abból a nehezen összekuporgatott tartalékból. Három év, amikor sorra lemondta a barátnői meghívásokat, és hol fejfájásra, hol kimerültségre, hol munkahelyi hajtásra hivatkozott, csak hogy ne kelljen kávézóba mennie.
Minden félretett forint, minden elfojtott kívánság, minden keserű perc, amikor saját magát kellett szűkmarkúságra kényszerítenie, most ott feküdt előtte a padlón, ezekben a fényes, gondosan egymás mellé rendezett lapokban. Ez volt az ő kézzelfogható álma a rendről, a világosságról, egy új kezdet lehetőségéről abban a szürke, kétszobás lakásban, amelyet a nagymamájától örökölt.
Gábor cipőben lépett be a szobába, eszébe sem jutott levenni. Megállt a minták fölött, majd fintorogva, az orra hegyével odébb pöccintette a legvilágosabb és legdrágább darabot, a „Sarkvidéki tölgyet”. A hibátlan, fehéres felületen azonnal ott maradt egy maszatos, sáros csík. Vagy észre sem vette, vagy úgy tett, mintha nem látná. Neki ezek nem jelentettek semmit. Csak deszkadarabok voltak. Felesleges kacatok.
— Szóval egymillió-kétszázezer forintot akarsz kidobni az ablakon, igaz? — Nem kérdezett, inkább ítéletet hirdetett, a szavakat összeszorított fogai közül préselve ki. Kikerülte Lillát, mintha útban lévő tárgy volna, aztán beledőlt a régi fotelbe, amely panaszos nyikkanással tiltakozott a súlya alatt.
Lilla nem válaszolt. Csak lassan végighúzta az ujját a laminált lapon maradt koszos csíkon. A folt nem tűnt el. Mintha beleitta volna magát abba az álomba, amelyet olyan sokáig dédelgetett.
— Szerintem — folytatta Gábor, anélkül hogy választ várt volna, közben kényelmesen keresztbe tette a lábát — most sokkal inkább kocsira lenne szükségünk. Minek belélegezni ezt a felújítási port? Egy év múlva úgyis minden karcos lesz meg kopott. Hagyd ezt az egész lakásmizériát, tegyünk még hozzá valamennyit, és vegyünk egy normális Logant. Végre ember módjára járnánk, nem buszon zötykölődve.
Olyan természetességgel beszélt minderről, mintha Lilla pénze magától értetődően közös kassza volna, olyan forrás, amelyhez neki, férfiként, teljes joga van hozzányúlni. Mintha a nő három éven át tartó, megalázó takarékoskodása csupán bevezető lett volna ahhoz, hogy ő saját autóhoz jusson.
Ráadásul még csak nem is azt mondta, hogy „vegyünk nekem”. Azt mondta: „vegyünk magunknak”. Egyetlen mozdulattal családi szükségletnek nevezte azt az áldozatot, amely valami különös véletlen folytán mindig az ő kényelmét szolgálta volna.
Lilla lassan felegyenesedett. A térde közben halkan roppant, ő pedig érezte, ahogy kiszalad a vér az arcából, miközben a füle mögött lüktetni kezd a pulzusa. Gáborra nézett: ott terpeszkedett a fotelben elégedett arccal, és évek óta éppen annyit tett bele a háztartásba, hogy a legolcsóbb tésztára és a számlák egy részére nagyjából elég legyen.
Arra a férfira nézett, aki egyszer sem kérdezte meg, miből lett új serpenyő, honnan került pénz a csöpögő csap megszerelésére, vagy hogyan sikerült mindig betömni a mindennapok apró lyukait.
— Autót? — ismételte halkan. A hangja nem volt erős, mégis keményen koppant, akár a kő. — Neked kell autó? Akkor menj, és teremtsd elő rá a pénzt.
Gábor arca nem egyszerre vörösödött el. Előbb csak a füle tövénél jelent meg a pír, aztán hullámként öntötte el az arcát és a nyakát, foltossá, torzzá rajzolva a vonásait. Ahhoz szokott, hogy Lilla hallgat. Lenyeli. Meghátrál. Most viszont egyenes választ kapott, pontosat és könyörtelent.
— Ezt hogy mered? — hajolt előre, egész teste megfeszült. — Én vagyok a férjed! Én fogom eldönteni, mi a fontosabb a családnak!
Ekkor valami elszakadt benne. A három év alatt felgyűlt keserűség, a lenyelt sérelmek, a megaláztatások és a düh egyszerre törtek utat maguknak. Lilla hirtelen mozdulattal felkapta a bemocskolt „Sarkvidéki tölgy” mintadarabot, odalépett az asztalhoz, és teljes erejéből a poros lapra csapta.