Réka engedelmesen kiment, és hozta, amit kértek. Alig telt el tíz perc, Erzsébet újra megszólalt:
— Réka, nem kellene már feltálalni a főételt? László úr szereti, ha minden pontosan akkor kerül az asztalra, amikor kell.
Réka ismét felállt, pedig épp csak leült egy pillanatra, hogy kifújja magát.
Amikor harmadszor próbált visszaülni Gergő mellé, Erzsébet már nem is halkan szólt rá, hanem mindenki füle hallatára jegyezte meg:
— Réka, a poharakat sem cserélted még ki. A vendégek már megitták a bort, te meg itt üldögélsz.
Gergő homloka összerándult.
— Anya, hagyd már Rékát egy kicsit pihenni. Egész nap főzött és készülődött.
— Ugyan, kisfiam — mosolygott rá Erzsébet negédesen —, miféle pihenésről beszélsz? Fontos vendégeink vannak, ilyenkor illik tartani a színvonalat.
Réka szó nélkül felkelt, és visszament a konyhába. Érezte, ahogy az arca lángba borul a megaláztatástól. Látta, hogy László és a felesége összenéznek; nem tudta eldönteni, szánakozás vagy kíváncsiság van-e a pillantásukban. Úgy figyelték a jelenetet, mintha egy kínos színdarab nézői lennének.
Mire a tiszta poharakkal visszatért, az asztalnál már élénk beszélgetés folyt valamilyen kortárs művészeti kiállításról. Júlia a koncepciókról, a posztmodernről és különféle irányzatokról mesélt, Erzsébet pedig hozzáértő arckifejezéssel bólogatott, noha Réka biztosan tudta, hogy az anyósa korábban még ezeket a szavakat sem hallotta.
Csendben leült a széke szélére Gergő mellett. Csak pár perc nyugalmat szeretett volna, egy kevés időt, amikor nem ugráltatják, amikor ő is részese lehet az estének. Ám alig telt el néhány pillanat, Erzsébet odahajolt hozzá, és olyan halkan súgta, hogy a vendégek ne hallják:
— Réka, gyere ki egy percre. Segítened kell a konyhában.
Réka követte, mert azt hitte, valóban szükség van rá. A konyhába érve azonban Erzsébet arca egészen más lett. Eltűnt róla a mézes mosoly, helyét hideg, szinte undorodó kifejezés vette át.
— Mit képzelsz, hogy csak úgy letelepszel közéjük? — sziszegte. — Nem látod, hogy odabent komoly témákról beszélgetnek? Te meg ott ülsz, pislogsz, mintha bármit is értenél belőle.
— Erzsébet, én már mindent megcsináltam. Az asztal meg van terítve, az edényeket elmostam, csak szerettem volna egy kicsit a férjem mellett lenni a születésnapján — felelte Réka halkan, de határozottan. Belül már forrt benne a sértettség.
Ekkor hangzott el az a mondat, amelyet később sem tudott kitörölni az emlékezetéből.
— Menj vissza a konyhába azzal a falusi képeddel, és ne zavard a rendes emberek pihenését!
Réka dermedten állt. Egy kisebb vidéki településről származott, de soha nem szégyellte ezt. Fiatal kora óta dolgozott, a saját erejéből tanult, építette fel a pályáját, teremtette meg a helyét a világban. Egyetlen pillanatig sem érezte magát kevesebbnek a szegedieknél, és soha nem hajlongott senki előtt csak azért, mert más környezetből jött. Most mégis úgy vágtak belé ezek a szavak, mintha éles késsel érintették volna a legfájóbb pontját.
— Mit mondott? — kérdezte vissza, abban reménykedve, hogy rosszul hallotta.
— Pontosan azt, amit hallottál — válaszolta Erzsébet, és esze ágában sem volt visszakozni. — A nappaliban művészetről, kultúráról, komoly dolgokról beszélgetnek az emberek. Te csak útban lennél ott, mert nem értesz hozzá. Ha valóban jót akarsz a férjednek, akkor meg kell tanulnod, hol a helyed. Annál az asztalnál nincs keresnivalód. Neked itt van a helyed, a konyhában.
Réka érezte, hogy remegni kezd a keze. Szeretett volna visszavágni, valami keményet mondani, de a torkát összeszorították a feltörő könnyek. Végül csak némán bólintott, elfordult, és újra a mosatlan edényekhez nyúlt, pusztán azért, hogy lefoglalja reszkető ujjait.
Körülbelül húsz perc telt el. Réka már az utolsó tányérokat öblítette, amikor Gergő belépett a konyhába. Egy pillantás elég volt neki: meglátta a felesége kivörösödött szemét, összeszorított ajkát, és azonnal megértette, hogy valami történt.
— Réka, mi baj van? — kérdezte csendesen, közelebb lépve hozzá, majd átkarolta a vállát.
Réka először megpróbálta elütni a dolgot. Azt mondta, nincs semmi, csak elfáradt. Gergő azonban nem hagyta annyiban. Egyenesen ránézett, türelmesen, de olyan komolyan, hogy Réka végül nem bírta tovább magában tartani. Mindent elmondott. Azt, hogyan küldözgették egész este az asztaltól különféle ürügyekkel. Azt is, hogy Erzsébet segítség címén hívta ki, valójában azonban csak meg akarta alázni. Végül szó szerint megismételte azt a mondatot is, amelyet az anyósa a fejéhez vágott.
Gergő némán hallgatta, és az arca minden egyes szó után komorabb lett. Nem volt lobbanékony természetű; inkább nyugodt, megfontolt embernek ismerték, aki igyekezett elsimítani a felesége és az anyja közti feszültségeket. Most azonban olyan tűz villant a szemében, amelyet Réka csak nagyon ritkán látott.
— Ezt mondta? Hogy falusi képed van? — kérdezte tompa hangon.
Réka csak bólintott. Nem volt ereje még egyszer kimondani.
— És azt is, hogy nincs helyed az asztalnál?
— Igen.
Gergő egy pillanatra lehunyta a szemét, mintha erőt gyűjtene. Már korábban is zavarta, hogy az anyja a tudta nélkül idegeneket hív meg a családi ünnepeikre.