Réka a tűzhely mellett állt, és olyan erővel gyűrte a konyharuhát, hogy az ujjpercei egészen kifehéredtek. A nappaliból poharak csilingelése, jókedvű nevetés és egy mély, zengő férfihang szűrődött ki, amely éppen a belvárosi ingatlanárakról fejtegetett valamit. Ő azonban mindebből alig fogott fel bármit. A fejében újra és újra Erzsébet szavai visszhangoztak.
— Azzal a falusi képeddel inkább maradj a konyhában, és ne zavard a tisztességes emberek pihenését!
Réka a lábason tartotta a tekintetét, amely csendesen gőzölgött a tűzhelyen, és hirtelen azt sem tudta, mit kezdjen a kezével. Legszívesebben földhöz vágott volna valamit. Ki akart menni a nappaliba, odaállni azok elé a jól fésült, drága öltönyös vendégek elé, és végre Erzsébet szemébe mondani mindazt, amit hosszú évek óta lenyelt. De nem szólt. Ahogyan máskor sem.
A résnyire nyitva hagyott ajtón át látta a férjét, Gergőt, amint az asztalfőn ül, és erőltetett mosollyal hallgatja a következő pohárköszöntőt. Még nem tudta, mi történt néhány perccel korábban a konyhában. Fogalma sem volt róla, hogy az anyja épp most alázta meg a feleségét úgy, ahogyan addig még soha.
De meg fogja tudni. És az este, amely Erzsébet elképzelése szerint hibátlanul megterített asztallal és kifogástalan társasági sikerrel indult, egészen másképp fog véget érni, mint ahogyan azt ő eltervezte.
Minden egy héttel korábban kezdődött, amikor Réka szabadságot vett ki, hogy rendesen fel tudjon készülni Gergő születésnapi jubileumára. Egy nagyvállalatnál dolgozott osztályvezetőként, és többet keresett, mint a férje. Gergő fejlesztő volt, szerette a munkáját, de a fizetése jóval szerényebbnek számított. Réka ezt soha nem vetette a szemére. Épp ellenkezőleg: büszke volt rá, hogy anyagilag stabil hátteret tud adni a családjuknak, és akkor is segíteni tud Erzsébetnek, amikor annak nem futotta gyógyszerre vagy az öreg lakás javítgatására.
Az ünnepi menüt szívvel-lélekkel készítette. Megsütötte a tortát a nagymamája régi receptje alapján, bepácolta a húst, többféle salátát állított össze, és minden tálat úgy díszített, hogy ne csak finom legyen, hanem szép is. Nem volt hivatásos szakács, de igyekezett. Minden mozdulatába beleadta azt a szeretetet, amelyet Gergő iránt érzett.
Erzsébet két órával az ünnepség kezdete előtt érkezett, állítólag azért, hogy segítsen. A valóságban azonban már az első percekben nekilátott a bírálatnak.
— Réka, mondd csak, miért ebben a tálban hoztad ki a salátát? Ez így olyan, mintha valami piaci büfében lennénk. Rendes helyen mindent külön kis tányérokon adnak, szépen, ízlésesen, elegánsan.
— Erzsébet, én csak arra gondoltam, hogy a vendégeknek kényelmesebb lesz, ha maguk szedhetnek — próbálta békésen megmagyarázni Réka.
— Kényelmesebb! — horkant fel az anyósa. — Itt most nem a kényelem a lényeg, hanem az, milyen benyomást keltünk. Gergő jubileumára komoly emberek jönnek. Érted? Komoly emberek. László úr például egyáltalán nem akárki annál a cégnél, ahol Gergő dolgozik. Rajta is múlhat, hogy a fiam kap-e előléptetést vagy sem. A felesége, Júlia pedig a filharmónián szervez koncerteket, olyan kapcsolatai vannak, amilyenekről te álmodni sem mernél. Te meg eléjük teszed a salátát egy lavórban.
Réka visszanyelte a választ, pedig a sértettség úgy szorította össze belülről, mintha ököl markolta volna meg a mellkasát. Nem tudta, hogy az anyósa idegen, alig ismert embereket is meghívott Gergő születésnapjára. A férje soha nem említette, hogy az anyja „hasznos” ismerősöket akar családi ünnepekre becsempészni. Valószínűleg azért, mert ő maga sem értett volna egyet vele.
— Gergő tudja, hogy meghívta László urat? — kérdezte óvatosan.
— Ugyan, mit kell ezen tudni vagy nem tudni? — legyintett Erzsébet. — Az anyja vagyok, jót akarok neki. Az én fiam túlságosan visszafogott, sosem fogja magától elintézni, hogy a megfelelő emberhez odamenjen. Hát majd én segítek neki. Te pedig légy szíves, gondoskodj róla, hogy az asztal méltó legyen az alkalomhoz. Ne hozz rám szégyent mások előtt.
Réka bólintott, bár addigra már nyugtalan előérzet telepedett rá.
A vendégek estefelé kezdtek érkezni. Gergő alig ért haza a munkahelyéről, éppen csak átöltözött, már csengettek is az elsők: kollégák, régi barátok az egyetemi évekből. A hangulat eleinte meleg volt és oldott, tele őszinte vidámsággal.
Amikor azonban László úr megjelent a feleségével, Júliával, mintha egyszerre kicserélték volna a levegőt a lakásban. Erzsébet szinte kivirult. Kitárt karokkal sietett eléjük, a legelőkelőbb helyekre ültette őket, és úgy mutatta be a házaspárt, mint a család „drága, régi barátait”, holott Réka pontosan tudta: Gergő legfeljebb néhány céges rendezvényen találkozott ezzel az emberrel.
Gergő meglepetten pillantott az anyjára, de a vendégek előtt nem tett megjegyzést. Csak Rékára nézett, és a tekintete tele volt néma kérdésekkel. Réka válaszul alig észrevehetően megvonta a vállát.
A vacsora a maga rendje szerint haladt tovább. Réka hol felállt, hogy behozza a meleg ételt, hol az előételeket pótolta, hol italokat töltött. Az egész napos készülődéstől már sajgott a lába, a fáradtság nehéz ólomként ült rajta, mégis igyekezett semmit sem mutatni belőle. Mosolygott, udvariasan válaszolt, ha megszólították, és próbált háziasszonyként helytállni.
Ekkor kezdődött az, amire később is borzongva gondolt vissza.
— Réka, kedvesem — szólította magához Erzsébet mézesmázos hangon —, menj csak ki, és hozz még egy kis friss zöldet, mert az asztal már nem mutat olyan üdén.