hogy ilyen módon próbáljon kapcsolatokat szerezni neki, mintha egy ünnepi vacsora megfelelő terep volna a karrierje egyengetésére. Gergő nem egyszer beszélt már erről az anyjával. Kérte, hogy ne avatkozzon bele az előmenetelébe, magyarázta neki, hogy amit el akar érni, azt a saját munkájával fogja elérni, nem pedig úgy, hogy az ünnepi asztalnál kínos szívességek és ismeretségek szövődnek körülötte. Erzsébet azonban süket maradt minden szóra. Makacsul ragaszkodott a maga elképzeléséhez, mert meg volt győződve róla, hogy ő jobban tudja, mire van szüksége a felnőtt fiának.
És most mindehhez még ez is hozzájött.
— Rendben — szólalt meg Gergő halkan, olyan nyugalommal, amelytől Rékának összeszorult a gyomra. — Maradj itt egy kicsit.
Azzal kiment a konyhából, Réka pedig tanácstalanul állva maradt. Hallotta, ahogy a férje végigmegy az előszobán, majd belép a nappaliba. Az asztal körüli beszélgetés egy pillanatra elhalt, aztán megszólalt Gergő hangja. Udvarias volt, mégis olyan határozott, hogy nem lehetett félreérteni.
— Kedves vendégeink, elnézést kérek, de hirtelen rosszul lettem. Szédülök, és azt hiszem, jobb lenne, ha ma korábban befejeznénk az estét. Nagyon köszönöm mindenkinek, hogy eljött.
Réka óvatosan kikémlelt a konyhából, és látta a vendégek arcán a döbbenetet. László úr mintha mondani akart volna valamit, talán segítséget ajánlani, de Gergő finoman, ugyanakkor megmásíthatatlanul a kijárat felé terelte a társaságot. Mindenkitől elnézést kért a váratlan befejezés miatt, megköszönte a látogatást, és úgy viselkedett, mint aki nem vitát nyitott, hanem döntést közölt. A barátok és kollégák, akik megszokták, hogy bízhatnak a házigazdában, felesleges kérdezősködés nélkül álltak fel. Melegen elköszöntek, jobbulást kívántak, és lassan kiürült a szoba.
Erzsébet közben ide-oda kapkodott a vendégek között. Próbálta menteni a helyzetet, zavartan magyarázkodott, hogy a fia bizonyára túlhajszolta magát, semmi komoly, minden rendben lesz. Aggódó pillantásokat vetett Gergőre, ám ő nem reagált rá. Nyugodt arccal folytatta a búcsúztatást, és egyenként kísérte az ajtóhoz az embereket.
Amikor az utolsó vendég mögött is becsukódott az ajtó, a lakásra nehéz, nyomasztó csönd ereszkedett.
Erzsébet ekkor a fiához fordult, és az arcáról egy szempillantás alatt eltűnt a kedves, vendégszerető háziasszony álarca.
— Gergő, mégis mit művelsz? Fel tudod fogni, kit tessékeltél most ki innen? László úrról beszélünk! Tőle függhet a jövőd! Van fogalmad róla, mennyit kellett tennem azért, hogy eljöjjön? Hogy egyáltalán rávegyem?
— Anya — mondta Gergő csendesen, de a hangjában olyan acélos keménység feszült, hogy Erzsébet akaratlanul is elhallgatott. — Én nem kértelek meg arra, hogy bárkit meghívj a munkahelyemről. Számtalanszor elmondtam már: a karrieremmel majd én foglalkozom. Nincs szükségem a kapcsolataidra, és azokra az emberekre sem, akiket a megkérdezésem nélkül hozol el a születésnapomra.
— De hát érted tettem! — csattant fel az anyja, kétségbeesetten széttárva a karját. — A te érdekedben!
— Az én érdekem az lett volna, ha nem alázod meg a feleségemet a saját ünnepemen — vágott közbe Gergő élesen.
Erzsébet egy pillanatra megmerevedett, aztán gyorsan a konyha felé sandított. Réka ott állt az ajtóban, és minden egyes szót hallott.
— Mit hordott össze neked? — kérdezte az anyósa bosszúsan. — Én csak annyit kértem tőle, hogy segítsen egy kicsit a konyhában. Semmi többet.
— Azt mondtad neki, hogy nincs helye az asztalnál — Gergő hangja még ridegebbé vált. — Azt mondtad, falusi képe van, és zavarja a rendes emberek szórakozását. Tagadni akarod?
Erzsébet elbizonytalanodott. Látszott rajta, hogy lázasan keresi a megfelelő szavakat, de nem talál semmit, amivel igazolhatná magát. Érezte, hogy a fia most nem fogja elengedni a dolgot, és az sem segít, ha tréfának próbálja beállítani, vagy kisebbíteni akarja a sértést.
— Hát… lehet, hogy egy kicsit elragadtattam magam — motyogta végül. — De értsd meg, Gergő, én csak jót akartam. Az asztal persze… családias volt, ezt nem vitatom, de ilyen emberek előtt azért elegánsabban, kifinomultabban kellett volna tálalni. László úrnak választékos ízlése van, ő máshoz szokott…
— Az asztal gyönyörű volt — szakította félbe Gergő. — Réka egész nap dolgozott rajta. Szeretettel készítette, nekem, az én születésnapomra. És nem értem, honnan vetted a jogot, hogy idegeneket hívj ide, aztán megköveteld a feleségemtől, hogy megfeleljen a te elképzeléseidnek az eleganciáról. Ráadásul még meg is alázod, amikor szerinted nem elég jó.
Réka ekkor kilépett a konyhából, és megállt az ajtófélfánál. Érezte, ahogy a férje mellé áll, és ez valami belső erőt adott neki, még ha a megbántottság sajgása nem is múlt el.
— Gergő, hidd el, én nem rosszindulatból mondtam — próbálta Erzsébet lágyabb, könyörgőbb hangra váltani. — Én csak azt szeretném, hogy minden jól alakuljon neked. Hogy haladj előre, hogy a munkádban is sikeres legyél…
— Anya — Gergő lassan megrázta a fejét —, a munkám halad a maga útján. Dolgozom, igyekszem, és nincs szükségem arra, hogy te vacsorákon keresztül szervezz nekem háttéralkukat. Ami viszont valóban fontos nekem, az az, hogy tisztelettel bánj a feleségemmel. Egyáltalán felfogod, ki nekem Réka? Nem csak az az ember, aki ünnepeken finom ételeket tesz az asztalra. Ő az, aki mindenben mellettem áll, aki legalább annyit dolgozik, mint én, sőt, mellesleg többet is keres nálam. És ezekből a pénzekből jut neked is segítségre. A gyógyszereidre, a felújításra, amit tavaly nyáron csináltattunk nálad. Te pedig falusi cselédnek nevezed, és kikergeted a konyhába, mintha szolgáló lenne.