— Hát ez meg miféle őrültség?! — csattant fel Erzsébet. — Micsoda szégyen ez? Te meg csak úgy hagytad, hogy a feleséged meglépjen? Férfi vagy te egyáltalán? Ki az a szakállas alak? Hol voltál, amikor összepakolta a holmiját?
— Ittam — motyogta Péter.
— Persze, hogy ittál! Mit is kérdezek… Te itt vedeltél, ő meg fogta magát, és elutazott a meleg tengerpartra a szeretőjével. Semmi szent nincs már abban a nőben. Te meg ülsz itt, mint egy elázott veréb. Szégyelld magad! Azonnal kelj fel, menj utána, keresd meg!
— Minek, anya? — Péter keserűen elhúzta a száját. — Világosan leírta: „Isten veled.” Ezen nincs mit magyarázni. Ráadásul… most már mindene megvan. Pénze, útlevele, és valószínűleg a boldogsága is.
Erzsébet leereszkedett a konyhai hokedlire, és hosszú ideig csak a padlót bámulta.
— Jaj, Petikém… te szerencsétlen bolond… És én is az vagyok, vén ostoba. Én rontottam el az egészet. Nektek kellett volna megvenni azt az utat Lillával, nem nekem.
Eltelt egy hónap. Lilla nem jött haza.
Erzsébet a közösségi oldalakon látott képekből tudta meg, hogy Lilla nem is Törökországban van, hanem Cipruson. Később Rómából posztolt. Aztán Párizsból. Minden fotón ragyogott: mosolygott, nevetett, pózolt az Eiffel-torony előtt egy füstölt lazac színű ruhában. A szakállas férfit Gábornak hívták. Elvált üzletember volt, Európában élt.
Az egyik kép alá Lilla ezt írta: „Amikor egy nő már nem a férjétől várja a csodát, megkeresi magának.”
Nem sokkal később megérkeztek a válási papírok. Péter bele sem olvasott. Gépiesen aláírta, mintha nem is ő lenne az, aztán visszavitte a postára.
Erzsébet a konyhában ült, és úgy tűnt, mintha ez a néhány hét éveket öregített volna rajta. A haja szinte teljesen megőszült. Halkan, inkább csak magának suttogta:
— Én csak azt akartam, hogy a fiamnak jó legyen… Aztán nézd meg, mi lett belőle. Egyedül maradt. Nekem kellett a tenger, most meg itt van helyette a magány meg a szégyen.
Újabb két hét telt el. Egyik nap megszólalt a csengő.
Péter kelletlenül ment ajtót nyitni. Amikor meglátta, ki áll a küszöbön, egy pillanatra a lélegzete is elakadt. Lilla volt az: csinos, ápolt, elegáns felsőben, az arcán finom mediterrán barnasággal. Olyan magabiztosnak tűnt, mintha nem is ugyanaz az asszony lenne, aki innen elment.
— Szia, Peti! — köszönt könnyedén, és be is lépett a lakásba, mintha csak tegnap ment volna el. — El kell vinnem pár dolgot. Régi fényképeket, iratokat. Ugye nem gond?
Péter némán bólintott. Egy darabig csak állt mellette, aztán mégis kibukott belőle a kérdés:
— Te… boldog vagy ezzel a Gáborral?
— Igen — felelte Lilla nyugodtan. — Nagyon is. De nem is ez a legfontosabb. Hanem az, hogy ő tisztel engem. Te viszont soha nem tiszteltél.
— Azért mondod ezt, mert akkor anyának vettem meg az utat, és nem neked?
— Nem, Péter.