Hanem azért, mert te újra meg újra édesanyádat tetted elém. Mindig őt választottad, nem engem. Így volt az autóval, így volt a nyaralással, és akkor is, amikor csak annyit kértem, hogy töltsünk el kettesben egy estét, te mégis meghívtad vacsorára Erzsébetet.
Péter kinyitotta a száját, mintha védekezni akarna, de egyetlen mondat sem jött ki rajta. Tudta, hogy Lilla nem túloz. Minden szava igaz volt, fájdalmasan, kegyetlenül igaz.
— Tudod, miért nem rendeztem akkor jelenetet? — kérdezte hirtelen Lilla, és a szája sarkában halvány, keserű mosoly jelent meg. — Amikor közölted velem, hogy az én utazásomnak lőttek?
Péter lesütötte a szemét. Már sejtette, hová fut ki a gondolat.
— Mert abban a pillanatban megértettem valamit — folytatta csendesen. — Ha egy férfi nem képes eldönteni, hogy a felesége mellett áll-e, vagy továbbra is az anyja életét éli, akkor jobb, ha a felesége dönt helyette. Én pedig elmentem. Nem ordítottam, nem csaptam ajtót, nem könyörögtem. Csak összeszedtem magam, és méltósággal kisétáltam abból az életből.
Magához vette a régi fényképalbumot. Még egyszer végignézett Péteren, mintha végleg el akarná raktározni magában azt az arcot, amelyhez valaha annyi reményt kötött.
— Hát akkor… ég veled, Péter — mondta halkan.
Aztán elment.
Péter még sokáig ott maradt a folyosón, mozdulatlanul, mintha a becsukódó ajtó nemcsak Lillát vitte volna el, hanem az utolsó lehetőséget is, hogy valaha helyrehozzon valamit.
A konyhában Erzsébet ült. Ki sem jött közben; talán abban reménykedett, hogy a fia és Lilla valahogy mégis kibékülnek. Amikor meghallotta a csendet, remegő hangon megszólalt:
— Kisfiam… én nem hallgatóztam, csak… mi történt? Sikerült beszélnetek?
— Semmi különös — felelte Péter tompán. — Elköszöntünk egymástól.
Erzsébet a tenyerébe temette az arcát.
— Istenem… bárcsak soha ne mentem volna el arra az átkozott tengerparti útra…
Fél év telt el. Péter megváltozott: halkabb lett, zárkózottabb, és az italhoz sem nyúlt többé. Egy napon valahogy belátta, hogy az alkohol nem töltheti be annak az embernek a helyét, akit a saját vakságával veszített el. Berendezte a maga agglegényes, anyjával közös hétköznapjait: reggel munkába ment, este pedig gyakran az ablak mellett ült, és némán figyelte, hogyan süllyed le a nap a háztetők mögött.
Lilla eközben messze innen egy egészen más életet kezdett. Gáborral kirándultak a hegyek között, leutaztak a tengerhez, különleges ételeket kóstoltak, tangóórákra jártak, és már arról beszélgettek, milyen kutyát fogadjanak örökbe.
— Mondd csak — kérdezte tőle egyszer Gábor —, sosem bánod, hogy így alakult minden?
Lilla a férfira nézett, és habozás nélkül megrázta a fejét.
— Nem. Egyáltalán nem. Mert életemben először érzem azt, hogy szeretetre méltó vagyok. Nem kötelességből, nem megszokásból, nem örökös engedmények árán. Hanem egyszerűen azért, mert valaki valóban szeret.
Kézen fogva sétáltak a parti sétányon. A tenger egyenletes morajlással simult a parthoz, a levegő langyos volt, és minden szokatlanul békésnek tűnt.
Pontosan olyan békésnek, mint azon a napon, amikor az a szerencsétlenül alakult nyaralás végül rávette Lillát, hogy elfogadja egy férfi régi meghívását. Egy férfiét, aki hosszú ideje titokban szerette őt, és akinek az ajánlatát Lilla valahol mélyen mindig őrizte magában.
Csak egy jelre várt, hogy igent mondhasson egy új életre.
És a jel végül magától megérkezett.