Márk azonban még mindig nem ért haza a munkahelyéről, és Anna egyre világosabban érezte, hogy a helyzet kicsúszik a kezéből.
— Figyeljen rám! — szólalt meg végül, igyekezve higgadtnak és józannak tűnni. — Fogalmam sincs, mit mondott Márknak, és ő mit válaszolt magának, de mi ketten soha nem beszéltünk arról, hogy maga ideköltözne hozzánk. És az egészen biztos, hogy nem fogjuk elvenni a saját lányunktól a szobáját!
Erzsébet kihúzta magát, és összefonta a karját a mellkasa előtt.
— Szóval így állunk? Neked az a gyerek fontosabb, mint a férjed anyja? Pontosan ilyenek a menyek! Én mindig mondtam Márknak, hogy te nem illesz a mi családunkba!
— Lilla nem „az a gyerek”! — vágott vissza Anna, miközben érezte, hogy felforr benne a vér. — Ő a maga unokája, ha esetleg elfelejtette volna!
— Unokám? — Erzsébet csúnyán felnevetett. — Nézz már rá! Semmi köze a mi vérünkhöz. Se Márkra nem hasonlít, se rám. Kíváncsi lennék, hol szedted össze.
Anna egy pillanatra megdermedt. Mintha a szobában hirtelen több fokkal hidegebb lett volna.
— Mit mondott? — kérdezte nagyon halkan.
— Jól hallottad! — Erzsébet gőgösen felszegte az állát. — Nem vagyok vak. A fiam talán nem veszi észre, de nálunk mindenki sötét hajú, ez a te Lillád meg vörös. A szeme sem olyan, mint a miénk, a természete meg pláne nem. Ez az állandó hiszti, a nyafogás, a makacskodás…
— Az én nagymamámnak vörös haja volt! — szűrte a fogai között Anna. — Lilla természete pedig kiköpött Márk gyerekkorában. Maga csak azért nem emlékszik rá, milyen volt a saját fia, mert túl ritkán foglalkozott vele igazán!
Erzsébet arca elsápadt a dühtől.
— Hogy merészelsz így beszélni velem? Én egész életemben úgy neveltem Márkot, ahogy tudtam! Te viszont… te csak a pénzre hajtasz! Behálóztad a fiamat, aztán rásóztál egy idegen gyereket! Azt hiszed, nem tudom, hogyan nézegeted a főnöködet a munkahelyeden? Mind egyformák vagytok!
— Maga megőrült? Túl sok sorozatot nézett? — Anna önkéntelenül hátralépett. — A főnököm nő, és hatvanéves!
— Nekem ne hazudozz! — emelte fel a hangját Erzsébet. — Mindent kiderítettem rólad! Márk túl jó ember, túl hiszékeny, de én pontosan tudom, milyenek az ilyen városi lányok!
Ebben a pillanatban csapódott a bejárati ajtó, majd Márk hangja hallatszott az előszobából:
— Megjöttem! Hol vannak az én kedvenc…
A mondat félbeszakadt, amikor meglátta a kipirult arcú feleségét és az anyját, akik egymással szemben álltak, mintha bármelyik pillanatban összecsaphatnának.
— Mi folyik itt? — kérdezte Márk, és riadt tekintete egyik nőről a másikra vándorolt.
— Kisfiam! — Erzsébet hangja egyetlen másodperc alatt megváltozott, és már sietett is felé. — Úgy örülök, hogy végre hazaértél! A feleséged… teljesen kifordult magából! Ki akar dobni engem, sérteget, ordítozik!
— Tessék? — Márk tanácstalanul nézett Annára. — Anna, miről beszél anya?
— Az anyád azt állította, hogy te engedélyt adtál neki, hogy végleg hozzánk költözzön — felelte Anna szárazon. — Ráadásul Lilla szobáját akarja magának, a lányunkat pedig a nappaliba száműzné. És mindezt azután, hogy azt mondta róla… — itt elakadt, mert képtelen volt a férje előtt megismételni Erzsébet szavait.
— Anya, ez igaz? — fordult Márk az anyja felé.
— Hát persze, hogy nem! — háborodott fel Erzsébet. — Én csak felvetettem, hogy egy ideig nálatok maradnék, segítenék a gyerekkel! Erre ő jelenetet rendezett. Kiabált, fenyegetőzött!
— Hazudik — mondta Anna keményen. — És azt is közölte, hogy Lilla nem a te lányod. Hogy én… mástól szültem.
Márk arcából kifutott a vér. Lassan, szinte gépiesen fordult vissza az anyjához.
— Anya, te tényleg ilyet mondtál?
— Kisfiam, ő összezavar téged, manipulál! — kezdett siránkozni Erzsébet. — Én csak megjegyeztem, hogy a kislány nem nagyon hasonlít a mi családunkra, ő meg rögtön nekem esett!
— Én Lilla előtt soha nem emelem fel a hangom! — vágott közbe Anna. — Magával ellentétben én gondolok a gyerekre is!
Márk teljesen elveszettnek tűnt. Kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, de ekkor a hálószoba felől halk sírás hallatszott. Lilla felébredt.
— Bemegyek hozzá — mondta Anna, és már indult is a kislánya felé, de az ajtóban még visszafordult.
Márk kérdőn nézett rá, Anna pedig hidegen, minden szót megnyomva folytatta:
— Ha az anyád reggelig nem takarodik el az én lakásomból, drágám, akkor vele együtt kereshetsz magadnak új otthont.
A mondat úgy dermedt meg a levegőben, mintha valami láthatatlan fal emelkedett volna Anna és Márk közé. A férfi tátott szájjal nézte a távolodó feleségét, és látszott rajta, hogy nem tudja felfogni, amit az imént hallott.
— Látod, milyen? — suttogta azonnal Erzsébet, és belekapaszkodott a fia karjába. — Én mindig mondtam, hogy nem szeret téged igazán! Amint valami nem az ő akarata szerint történik, máris eldob. Mi ketten mindig összetartoztunk, amíg ő meg nem jelent!
Márk lassan kihúzta a karját az anyja szorításából. Olyan hideg, idegen pillantással nézett rá, amilyet Erzsébet talán még soha nem látott tőle.
— Anya, most azonnal tudni akarom az igazat. Pontosan mit mondtál Lilláról?
— Ugyan már, semmi különöset… — Erzsébet próbált ártatlanul értetlen arcot vágni. — Csak annyit jegyeztem meg, hogy a kislány nem igazán hasonlít rád.