— Ez egyszerű, hétköznapi észrevétel volt! — vágta rá Erzsébet, mintha ezzel mindent megmagyarázott volna. — Anna viszont rögtön kiabálni kezdett. Ha valakinek tiszta a lelkiismerete, nem kapja fel így a vizet!
Márk bement a nappaliba, és fáradtan roskadt le a kanapéra. Úgy érezte magát, mintha egyik pillanatról a másikra aknamező közepére került volna: bármerre lép, valami felrobban.
— Anya, figyelj rám… — szólalt meg végül óvatosan, minden szavát megfontolva. — Szeretlek. Ezt tudnod kell. De Anna a feleségem, Lilla pedig a lányom. És nem fogom hagyni, hogy bárki, akár te is, szétzilálja a családomat.
— Én nem zilálok szét semmit! — csattant fel Erzsébet. — Én csak szeretnék a részetek lenni! Segíteni nektek, ott lenni mellettetek, támogatni benneteket! Ebben mégis mi a rossz?
Márk hosszan nézte az anyját, aztán egyenesen rákérdezett:
— Akkor miért mondtad Annának, hogy én már beleegyeztem a költözésedbe? Mi ketten erről soha nem beszéltünk.
Erzsébet erre elhallgatott. A tekintete ide-oda rebbent, és hirtelen nem találta a magabiztos hangot, amely az előbb még olyan könnyen jött.
— Hát… nem pontosan így beszéltük meg — motyogta. — De te mindig mondogattad, hogy hiányzom neked, meg hogy jó lenne, ha gyakrabban jönnék…
— Vendégségbe, anya! — vágott közbe Márk, most már keményebben. — Nem arról volt szó, hogy ideköltözöl hozzánk. A kettő nagyon nem ugyanaz.
Ebben a pillanatban kinyílt a hálószoba ajtaja. Anna lépett ki rajta, karjában az álmos, kócos Lillával. A kislány, amint meglátta az apját, azonnal felé nyújtotta a karját.
— Apa! Apuci hazajött!
Márk átvette a lányát, és szorosan magához ölelte a kis, meleg testet. Lilla a vállára hajtotta a fejét. Abban a pillanatban szinte lehetetlen volt nem észrevenni köztük a hasonlóságot: ugyanaz az orrvonal, ugyanaz a szemforma, sőt még a szemöldökráncolásuk is egyforma volt.
Márk csendesen, de metsző komolysággal fordult az anyjához:
— Hogy lehet, hogy te ezt nem látod? Hiszen olyan, mintha rólam másolták volna.
Erzsébet összeszorította a száját.
— A haja nem a tiéd. És a természete sem.
— A haja Anna nagymamájára ütött — felelte Márk higgadtan. — A természete pedig kettőnkből áll össze. Az makacsság például, ha érdekel, egészen biztosan tőlem van.
Letette Lillát a földre, majd gyengéden a gyerekszoba felé terelte.
— Kincsem, menj be egy kicsit játszani, jó? Apának most beszélnie kell a nagymamával.
Amikor a kislány eltűnt a szobájában, Márk visszafordult Erzsébet felé. Az arca megkeményedett, a hangjából pedig eltűnt minden bizonytalanság.
— Anya, még egyszer mondom: szeretlek. Komolyan. De amit ma műveltél, az már túlmegy minden határon. Megpróbálod tönkretenni a családomat, az életemet, a boldogságomat. És egyszerűen nem értem, miért.
— Nem teszek tönkre semmit! — tiltakozott Erzsébet felháborodottan. — Csak közelebb akarok lenni hozzád! A feleséged az, aki már az első perctől utál engem! Ő fordít ellenem, ő mérgezi a kapcsolatunkat!
— Anna soha nem beszélt rólad rosszat — rázta meg a fejét Márk. — Még akkor sem, amikor te már rég túl messzire mentél a megjegyzéseiddel. Mindig tisztelettel viselkedett veled, mert az anyám vagy. Te viszont…
Nem fejezte be a mondatot. Nem is kellett. Erzsébet a fia szemében olyan csalódottságot látott, amely sokkal mélyebben vágott, mint bármilyen kimondott vád.
Márk végül lassan megszólalt:
— Azt hiszem, jobb lesz, ha most elmész. Azonnal. Hívok neked taxit az állomásra, és veszek jegyet hazáig. Holnap reggelre otthon leszel.
— Kidobsz engem? — kérdezte Erzsébet, és a hangjában valódi sértettség rezdült.
Márk nagy levegőt vett.
— Anna a feleségem. Lilla a lányom. Senkinek nem engedem meg, hogy bántsa őket, vagy hazugságokat terjesszen róluk. Neked sem.
Ezután bement a gyerekszobába, ahol Erzsébet már korábban kipakolta néhány holmiját, és szó nélkül elkezdte visszatenni azokat a bőröndbe.
— Mit csinálsz?! — háborodott fel az asszony.
— Segítek összepakolni — válaszolta Márk nyugodtan. — A taxi fél óra múlva itt lesz.
Amikor Erzsébet megértette, hogy a fia döntése végleges, egy csapásra lehullott róla a sértett anya álarca. A hangja élessé vált, a tekintete megtelt dühvel.
— Hogy mered ezt, Márk?! — sziszegte. — Az a nő teljesen az ujja köré csavart! Elvette az eszedet! Még egy idegen gyereket is rád sózott, te pedig, ostoba módon, mindent elhiszel neki! Minden férfi ugyanolyan: nem a fejével gondolkodik!
Márk nem válaszolt. Némán hajtogatta tovább a ruhákat, becsatolta a bőröndöt, majd amikor megérkezett a taxi, kivitte a csomagokat. Segített az anyjának beszállni az autóba. Megpróbált pénzt adni neki az útra és a jegyre, de Erzsébet már rá sem nézett, mintha a fia többé nem is létezne számára.
Márk az ajtó mellett állva még egyszer megszólította:
— Anya! Ha egyszer készen állsz arra, hogy bocsánatot kérj Annától, és elfogadd Lillát a lányomként, akkor szólj. Addig viszont ne gyere ide többé.
A taxi elindult, majd eltűnt az utcában.
Márk néhány percig mozdulatlanul állt a ház előtt, aztán visszament a lakásba. Anna a konyhában ült, mindkét kezével egy kihűlt teáscsészét szorongatott. Arca sápadt volt, de nem sírt.
— Elment — mondta Márk halkan, és leült mellé. — Soha nem gondoltam volna, hogy képes így viselkedni.
Anna keserűen elmosolyodott.
— Én próbáltam elmondani neked, milyen. De te még azok után is hinni akartál abban, hogy csak félreértés az egész.
— Tudom — bólintott Márk. — És igazad volt. Csak… ő az anyám. Nehéz volt elfogadni. De most már látom. — Egy pillanatra elhallgatott, majd megszorította Anna kezét. — Ti ketten vagytok az életem. Te és Lilla. Egyedül azt bánom, hogy nem vettem észre hamarabb, ki is ő valójában, amikor ilyen helyzetbe kerül.
Csendben ültek még egy ideig egymás mellett. Aztán felálltak, és együtt mentek be Lillához. A kislány mit sem értett abból a viharból, amely odakint végigsöpört a családjukon. Boldogan mutatta nekik a rajzát: három pálcikaember állt rajta kézen fogva.
Ők hárman.
Az ő kicsi, de valódi családjuk.