Hátra sem fordult, mintha a konyha eleve az ő felségterülete volna.
— Egy fiatal háziasszonynak illik hajnalban talpon lennie! — jelentette ki oktató hangon. — Nem pedig az ágyban lustálkodni, miközben a gyereke éhesen várja az ételt!
— Lilla sosem kel fel éhesen, nálunk megvan a napirendje — lépett Anna a tűzhelyhez, és egy pillantás alatt látta, hogy a lábas alja menthetetlenül odaégett. — Ráadásul mi nem eszünk hajdinát reggelire. Lillának kiütései lesznek tőle!
Erzsébet gúnyosan felhorkant.
— Ugyan már, kitaláció az egész! Falun a gyerekek mindent megesznek, és nem válogatnak. Ezt az allergiás hisztériát csak ti, városiak találtátok ki magatoknak!
Annának világos volt, hogy hiába mondana bármit. Szó nélkül elővette a hűtőből Lilla joghurtját, majd gyümölcsöt kezdett szeletelni mellé. Márk addigra már elindult dolgozni; csak egy rövid üzenetet hagyott az asztalon, hogy vacsorára hazaér, és hoz valami finomságot mindenkinek.
A nap kínosan lassan vánszorgott. Erzsébet ugyan előzőleg nagy lelkesedéssel hangoztatta, hogy azért jött, hogy segítsen az unokájával, a kislánnyal egész délelőtt alig foglalkozott. Annál nagyobb buzgalommal járta meg kétszer is a közeli szupermarketet, ahonnan mindkét alkalommal tömött szatyrokkal tért vissza.
— Vettem rendes savanyúságot! — közölte diadalmasan, miközben üvegeket pakolt ki az asztalra. — Nem azt a bolti mérget, amivel ti itt etetitek magatokat. Furcsa gyümölcsök, meg mindenféle vacak!
— Köszönjük, de van itthon ennivaló bőven, savanyúság is — felelte Anna, és közben tehetetlenül nézte, ahogy az anyósa minden engedélykérés nélkül átrendezi a hűtő polcait.
— Az nem elég jó! — vágta rá Erzsébet. — Én abból ugyan nem eszem. És a fiam sem szereti, ezt én tudom a legjobban! Különben is, túl keveset főzöl rendes, házi ételt.
Anna összeszorította az állkapcsát, de nem szólt vissza. Megígérte Márknak, hogy türelmes lesz, és egyelőre ehhez próbálta tartani magát.
Ebéd után, amikor Lilla lefeküdt aludni, Erzsébet váratlanul leült Annával szemben a konyhaasztalhoz. Teát töltött magának, arcára pedig olyan elszánt kifejezés ült, amely semmi jót nem ígért.
— Beszélnünk kell, Anna — kezdte komoran. — Átgondoltam egy fontos dolgot.
— Micsodát? — Anna felnézett a laptopjáról, ahol éppen a munkahelyi leveleit ellenőrizte.
— Úgy döntöttem, hozzátok költözöm. Végleg.
Anna pislogott egyet, mert elsőre azt hitte, rosszul hallotta.
— Tessék?
— Semmi értelmét nem látom, hogy visszamenjek a faluba — folytatta Erzsébet olyan természetességgel, mintha csak az időjárásról beszélgetnének. — Ott unalmas az élet, főleg télen. Itt viszont van minden: üzletek, parkok, civilizáció. Vigyázni tudok Lillára, amíg te meg Márk dolgoztok.
— De… nálunk nincs erre hely — mondta Anna zavartan. — Ez a lakás kicsi négy embernek.
— Badarság! — legyintett Erzsébet. — A gyerekszoba nekem tökéletes lesz. Lilla pedig alhat veletek, vagy a nappaliban. Elvégre még kicsi, nincs szüksége külön nagy térre.
Anna érezte, ahogy forrni kezd benne a düh.
— Erzsébet, ez szóba sem jöhet. Lillának kell a saját szobája. Márkkal soha nem terveztük, hogy együtt fogunk élni…
— Kivel? Az anyjával? — vágott közbe Erzsébet összeszűkült szemmel. — Tudtam én, hogy te akarod távol tartani tőlem a fiamat! Márk mindig is szerette volna, ha a közelében vagyok. Régen még azt is fontolgatta, hogy visszaköltözik a faluba, csak aztán megismert téged. Most pedig megint te állsz az útjába. Egyébként már beszéltünk erről vele.
— Micsoda? — Anna dermedten nézett rá. — Márk nekem egy szót sem szólt erről.
— Akkor nyilván félt a reakciódtól — jelentette ki Erzsébet győzedelmes hangon. — De a döntés már megszületett. Eladom a házamat, és ideköltözöm. Lillának pedig hozzá kell majd szoknia az új helyzethez.
Válaszra sem várva felállt, és határozott léptekkel elindult a gyerekszoba felé. Anna utána sietett, és rémülten látta, hogy az anyósa már a falról szedi le Lilla rajzait és a családi fényképeket.
— Mit művel?! — csattant fel Anna, és kikapta a kezéből azt a képkeretet, amelyben Lilla első születésnapján készült fotója volt.
— Berendezem a szobámat — felelte Erzsébet teljes nyugalommal. — Ezeket a gyerekes képeket el kell pakolni. A kiságyat pedig áttoljuk az ablakhoz. Vagy még jobb, ha kivisszük innen teljesen, túl sok helyet foglal.
— Erzsébet! — Anna igyekezett higgadt maradni, de a hangja a dühtől akaratlanul is megremegett. — Nem jöhet ide csak úgy, és nem veheti el a lányom szobáját. Ezt Márkkal nem beszéltük meg, és…
— Mondtam már, Márk beleegyezett! — szakította félbe az anyósa. — Neked pedig el kell fogadnod. Végül is én vagyok az anyja, te pedig csak a felesége. Feleségek jönnek-mennek, de az anya örökre anya marad.
— Azonnal tegye vissza Lilla játékait a helyükre! — Anna ekkor már nem próbálta leplezni a felháborodását, miközben azt nézte, ahogy Erzsébet a kislány holmijait egy nagy dobozba dobálja, amely ki tudja, honnan került elő a lakásban.
— Nekem te ne parancsolgass! — felelte Erzsébet rendíthetetlen arccal. — Ha rendesen nevelnéd azt a gyereket, nem lenne tele a szoba szétszórt játékokkal.
Anna mély levegőt vett, és minden erejével azon volt, hogy ne veszítse el teljesen az önuralmát. Odakint közben lassan besötétedett.