…abból a fizetésből, amire állítólag „lakáshitelre gyűjtenek”, miközben az én háromszobás lakásomban élnek, és a rezsiből egy fillért sem vállalnak magukra.
„Bonyolult műszaki cucc”, ugye? „Ne nyúlj hozzá, mert tönkreteszed.”
Ez a két mondat visszhangzott bennem, és hirtelen minden a helyére kattant. Nem indulatból, nem jelenetet rendezve. Egyszerűen összeállt a kép, mint egy kirakós utolsó darabja.
Felálltam, és odaléptem a kisszekrényhez. Barszik félig kinyitotta az egyik szemét, ásított egyet, majd kérdőn nyávogott.
— Ne haragudj, öreg harcos — suttogtam neki. — Rövid technikai szünet.
Lehajoltam a hosszabbítóhoz. A piros jelzőfény makacsul világított, árammal etetve a routert, a vezetékes telefon bázisát, meg a robotporszívó töltőjét is.
Megnyomtam a gombot.
Kattanás.
A vörös pont kialudt. A router zöld lámpái még egy pillanatig tétováztak, majd sorra elsötétültek. A lakásra furcsa csend borult, csak a konyhából hallatszott a hűtőszekrény megszokott, békés duruzsolása.
Óvatosan kihúztam a hosszabbító dugóját a konnektorból, a kábelt szépen feltekertem, a fehér „pilotot” a hónom alá csaptam, és bevonultam a saját szobámba.
Áram volt. Internet viszont nem.
A nyugalom pontosan harminc másodpercig tartott.
Először elhalt Márk hangja a fal túloldalán. Aztán ideges egérkattogás hallatszott: klikk-klikk-klikk. Végül egy szék csikordulva hátratolódott.
— Nóra! Nóra, mi van a hálózattal? — Márk hangja feszült volt, már-már pánikos. — Megállt a prezentáció, emberek várnak!
— Nem tudom, lehet, hogy a szolgáltató vacakol megint — jött Nóra válasza. — Mindjárt ránézek.
Az ajtajuk kivágódott, Márk szinte kilőtt a folyosóra. Tipikus home office-os látványt nyújtott: felül gondosan vasalt világoskék ing és nyakkendő, alul kockás otthoni nadrág és rénszarvasos zokni.
A kisszekrényhez rohant, majd ledermedt.
— Nóra! A router ki van kapcsolva! Nincs rajta áram, semmi!
Én eközben a saját karosszékemben ültem, az ölemben kisimítva azt a bizonyos pulóvert, amit tilos volt kimosnom, és a „Kert és konyhakert” legfrissebb számát lapozgattam. Az ajtót szándékosan nyitva hagytam.
— Erzsébet! — Márk benézett hozzám, ziláltan, telefon a kezében. — Nem látta? A folyosón elment az áram? Mindjárt szétesik egy meetingem!
Lassan felemeltem a tekintetem a hortenziák metszéséről szóló cikkből, és megigazítottam a szemüvegemet.
— Nem, Márk, az áram megvan. Nézze csak, ég a csillár.
— De a router? Hol van a hosszabbító?
A dohányzóasztal felé biccentettem. Ott feküdt a fehér hosszabbító, gondosan feltekerve, mint egy engedelmes kígyó.
— Ó, itt van! — Márk már ugrott volna érte, de finoman rátettem a tenyerem.
— Sajnálom, Márk, de ezt most nem adhatom oda.
— Tessék? — megtorpant. A szeme akkorára kerekedett, mint Barsziké szokott.
— Erzsébet, nekem most értekezletem van! Az igazgató is ott van! Kérem, csak vissza kell kapcsolnom!
— Nem tehetem — sóhajtottam. — Tudja, ez nagyon összetett technika. Vannak benne érintkezők, biztosítékok, földelés… Maga nem villanyszerelő. Mi van, ha túlmelegszik? Vagy túl erősen nyomja meg a gombot? Ez az én eszközöm, én felelek érte.
Ekkor jelent meg Nóra a folyosón.
— Anya, most komolyan? Add oda neki, dolgoznia kell!
— Nóra — néztem rá pontosan ugyanazzal a pillantással, amivel tíz perccel korábban ő mért végig engem a fürdőszobában.
— Hiszen te mondtad: mindenki azt használja, amit ő vett. A mosógép a tiétek, mert a mosópor is a ti pénzetekből van. A hosszabbító meg az internet az enyém, mert én fizetem. És őszintén szólva félek, hogy elállítjátok a beállításokat ebben a hosszabbítóban. Tudod, ez egy érzékeny darab…