— Majd mi kimossuk. Később. Amikor lesz rá idő.
A zár kattanása úgy vágott mellkason, mintha pofont kaptam volna. Ott maradtam az előszobában, kezemben a mosnivalós kosárral. A tetején árván hevert az otthoni pulóverem, amit csak fel akartam frissíteni a hétvége előtt.
— Nóra — szólaltam meg végül, igyekezve egyben tartani a hangomat, pedig belül már forrt bennem minden. — Csak egy gyors programot indítottam volna. Negyven perc az egész. Ti úgysem most mostok.
A fürdő felől vízcsobogás hallatszott, majd Nóra kilépett, törölközővel a kezében. Úgy nézett rám, ahogy az ember a meggondolatlan gyerekre pillant, aki a konnektor felé nyúl.
— Anya, ez nem egy egyszerű masina. Szenzorok vannak benne, okosvezérlés. Legutóbb is rossz gombot nyomtál, és egy óra helyett háromig ment. Ráadásul mi vettük hozzá a mosószert. Folyékony, drága. Nem kéne a te kertészkedős pólóidra elhasználni.
A szemem végigcsúszott a mosógép fehér, fényes oldalán.
A blokk — negyvennyolcezer forintról — még mindig ott lapul a komód felső fiókjában, a kendők alatt. A garancialevél is ott pihen mellette.
Három hónapja vettem ezt a „csodát” az éves prémiumomból, mert a régi gép úgy rázkódott, mintha felszállásra készülne. A használati jog azonban, úgy tűnik, a boltban maradt.
— Amikor a régi gépet tettétek tönkre fémes farmerokkal, akkor közös volt? — kérdeztem lassan.
— De ha új, akkor már csak használati utasítással együtt szabad megközelíteni? Nóra, harminc éve dolgozom mérnökként. Talán elboldogulok három gombbal.
— Jaj, anya, hagyjuk már — forgatta a szemét.
Ez a mozdulat fájdalmasan ismerős volt. Pontosan így reagált tizennégy évesen is, amikor megkértem, mosogasson el. Most huszonhét, férjnél van, nálam élnek, mert „gyűjtenek a lakáshitelre”, de a kamaszos beidegződések makacsul megmaradtak.
— Márknak dolgoznia kell, fontos online megbeszélése van, te meg itt zajongsz majd a centrifugával. Este moss. Kézzel, ha sürgős.
Megfordult, és becsukta mögöttük az ajtót.
Letettem a kosarat a padlóra. Gombóc nőtt a torkomban. És nem, ez nem a mosásról szólt. Még csak nem is arról, hogy a saját lakásomban a helyemre lettem utasítva. Hanem arról a döbbenetes, szinte áttetsző vakságról, ami körülvett.
Kimentem a konyhába, vizet töltöttem. A pohár remegett a kezemben. Szóval én „összezavarom a programokat”. Én „zavaró zaj” vagyok. A technika immár a fiatalok felségterülete, nekem pedig marad a maradékjog.
A tekintetem az előszobai kisszekrényre tévedt.
A félhomályban vidáman pislogott a router zöld fénye. A digitális köldökzsinórunk. A tetején, lelógó bozontos farokkal, Barcsi, a macska szundikált — szerette a dobozból áradó meleget.
A routerből vastag fehér kábel futott a hosszabbítóba, egy piros gombos elosztóba. Egy hete vettem, mert az eredeti vezeték rövidnek bizonyult. Jó minőségű, megbízható darab, túlfeszültség-védelemmel. Az enyém.
A fiatalok szobájából Márk magabiztos baritonja hallatszott ki:
— Kollégák, nézzünk rá a harmadik diára. Látható, hogy a konverzió visszaesett, de a terv szerint…
A vejem otthonról dolgozik. Rendszergazda, elemző, vagy valami hasonló — sosem jegyeztem meg pontosan. Egy dolgot viszont biztosan tudok: internet nélkül a munkája egy pillanat alatt semmivé válik, akárcsak az egész napja, és ez a felismerés csendben, de nagyon határozottan ott maradt bennem, előkészítve a következő lépést.