…érzékeny darab.
Márk ide-oda kapkodta a tekintetét köztem és a felesége között. Az arca lassan olyan bíborszínűvé vált, hogy szinte harmonizált a zoknijával. A kezében szorongatott telefon ekkor felcsippant: üzenet érkezett valamelyik csevegőalkalmazáson.
— Erzsébet, ez most tényleg nem vicces! — csuklott meg a hangja, és egy pillanatra elveszítette a magabiztosságát.
— Oszd meg a netet a telefonodról, Nóra! — vágta rá idegesen.
— De alig van térerő! Ezek a falak túl vastagok! — esett pánikba a lányom, miközben vadul böködte a kijelzőt. — Márk, csinálj már valamit!
— Akkor menjetek ki az erkélyre — jegyeztem meg nyugodtan, és visszafordultam a hortenziáim felé.
— Ott általában jobb a jel. Az én hosszabbítóm pedig pihenjen egy kicsit. Neki is jár némi karbantartás.
Digitális illemtan, haladó szinten
Márk úgy rontott ki az erkélyre, mintha forró vízzel öntötték volna le, a telefont szinte a füléhez ragasztva. Az üvegajtón keresztül figyeltem, ahogy idegesen cikázik a ruhaszárító és a palántáknak előkészített földes ládáim között, próbálva elcsípni azt az egyetlen, életmentő csíknyi jelet.
Az ajkai hangtalanul mozogtak — feltehetően valami „technikai fennakadásról” magyarázkodott. Nóra a folyosón ácsorgott, alsó ajkát rágcsálva, és hol rám pillantott, hol a szobám zárt ajtajára.
Nem vártam meg a végkifejletet. Kimérten, minden felesleges sietség nélkül felöltöztem: kabát, sapka, sál. Felkaptam a táskám is.
— Anya… te hova mész? — kérdezte Nóra tanácstalanul, amikor kiléptem az előszobába.
— A boltba. Elfogyott a kenyér. Meg sétálok is egyet. Itt bent most kissé… sűrű a levegő.
A hosszabbító természetesen nálam maradt. A szobámat bezártam, kulcsra. Régi reflex volt ez a kilencvenes évekből, amikor még társbérletben éltünk, de most különösen hasznosnak bizonyult.
Odakint csípős volt a levegő, mégis elöntött a melegség. A kis parkon át sétáltam, és közben azon morfondíroztam, vajon túl messzire mentem-e. Lehet. Kegyetlen voltam? Az is elképzelhető. Mégsem éreztem szégyent.
Eszembe jutott, ahogy egy hónappal korábban Márk vacsora közben lelkesen fejtegette a „személyes határok” és a „toxikus viszonyok” fontosságát. Azt, hogy az egyén szuverenitását tiszteletben kell tartani. Szépen hangzott.
Ma viszont úgy tűnt, a szuverenitás ott ér véget, ahol az ő kényelme kezdődik.
Az én mosógépem az ő felségterületük. Az én internetem pedig valami magától értetődő „közös jószág”, ami jár, mint a levegő.
Másfél órát bóklásztam. Beültem egy pékségbe, ittam egy kávét, vettem fahéjas csigákat. A telefonom végig néma maradt a zsebemben. Valószínűleg nem volt idejük a vejüket mentőakció közben az anyóst hívogatni. Vagy egyszerűen nem volt jel.
Fegyverszünet a mosógépnél
Amikor hazaértem, szokatlan csend fogadott. Az a nehéz, tompa némaság, ami csak egy komoly veszekedés vagy egy alapos ijedség után telepszik meg a lakásban.
A folyosó sötét volt. A router továbbra is hallgatott. A fiatalok szobájából nem szűrődött ki semmi. Levettem a cipőm, a konyhába mentem, hogy letegyem a kenyeret.
A pulton, a cukortartó alá csúsztatva egy kitépett noteszlap várt. Nóra nagy, kissé kapkodó betűivel mindössze egy mondat állt rajta:
„Anya, Pamut program, 40 fok, a por a bal rekeszbe. A mosógépet kiürítettük. Bocsáss meg.”
Felnevettem egyet, inkább csak az orrom alatt. A cetli mellett ott állt az a bizonyos „drága folyékony mosószer”, amihez korábban tilos volt hozzányúlnom. Mint valami békeajándék. Vagy váltságdíj.
Bementem a fürdőbe. A gép ajtaja résnyire nyitva volt, a dob üresen ásított. A szennyeskosaram gondosan felkerült a legfelső polcra, jól látható helyre.
— És Márk… az állása megmaradt? — kérdeztem hangosan a néma folyosónak, már előkészítve a terepet a következő beszélgetéshez.