A rokonok is sorra beszálltak: egy távolabbi nagynéni, néhány idősebb családtag, mindenki a maga igazságával. „Nem arról van szó, hogy nélkülöznétek.” „Mi ez a kicsinyesség?” „Nóra annyit készült, mindent előre kitalált.”
Eszter végigolvasta az üzeneteket, és különös, már-már szokatlan nyugalom ereszkedett le benne. Olyasféle érzés volt ez, mint amikor az ember napok óta vihart vár, aztán végre megdördül az ég: onnantól már nem a félelem a legerősebb, mert a legrosszabb elkezdődött. Kilépett a csevegésből, félretette a mobilját, és a férjére nézett.
— Szóval — szólalt meg halkan Gábor — most már mi vagyunk a fösvények?
Eszter szája sarkában halvány mosoly jelent meg. Nem vidám volt, inkább megkönnyebbült.
— Úgy tűnik. Akkor legyünk azok.
Másnap ennek ellenére elindultak. Gábor némán vezetett, tekintete végig az úton maradt, mintha a kormány mögé menekülhetne minden kellemetlen gondolat elől. Eszter az ölében tartotta a virágcsokrot, az ablakon túl elsuhanó tájat figyelte, és arra gondolt, hogy néha nem is az a legnehezebb, hogy kimondjunk valamit, hanem az, hogy ne kezdjünk el mentegetőzni. A táskájában, egy borítékban ott lapult az ajándékutalvány: tiszta, hivatalos, rendezett gesztus, mint egy pont egy olyan beszélgetés végén, amelyet már rég le kellett volna zárni.
A bérelt vendégház első pillantásra valóban mutatós volt. Fából készült terasz, fényfüzérek, élő virágokkal díszített fotósarok — minden azt sugallta, hogy az ünnep akár tökéletes is lehetne. Nóra a bejáratnál fogadta őket elegáns ruhában. Udvariasan, de hűvösen köszönt, alig észrevehetően biccentett, aztán már fordult is tovább, hogy a következő érkezőket üdvözölje.
Eszter az asztal felé indult, de néhány lépés után önkéntelenül megtorpant. Az étel meglepően kevés volt, szinte sértően kevés: pár tányér felvágott, kenyér, egy magányos tál zöldség. A grill érintetlenül állt, szénről pedig láthatóan senki sem gondoskodott. A vendégek összenéztek, halkan sugdolóztak, a levegőben kínos tanácstalanság vibrált, mintha mindenki érezné, hogy a látvány és az előzetes ígéretek valahogy nem illenek össze.
— Hát akkor — mondta Nóra hangosan, végigpillantva az asztalon — vannak, akik úgy gondolták, egy ajándék bőven elég. Úgyhogy kénytelenek leszünk beérni azzal, ami van.
Több fej egyszerre fordult Eszter felé. Ő pedig érezte, ahogy ugyanaz a meleg, szilárd nyugalom újra megtölti belülről. Az a fajta béke, amikor az ember már nem veszít semmit, és nincs több oka úgy tenni, mintha minden rendben lenne.
Elővette a telefonját, megnyitotta a Nórával folytatott üzenetváltást, majd szó nélkül odanyújtotta a mellette álló Judit néninek.
— Kérem, nézze meg — mondta csendesen, minden támadó él nélkül.
Judit néni olvasni kezdett, a homloka lassan összeráncolódott. Aztán továbbadta a készüléket. A telefon kézről kézre járt, egyik rokontól a másikig, és az asztal körül fokozatosan elhalt minden beszélgetés. Végül olyan csönd lett, hogy szinte zúgott.
Elsőként Nóra unokatestvére, Júlia törte meg a hallgatást.
— Várjatok csak… engem is megkért, hogy fizessem ki a tortát. Azt mondta, nagyon drága a cukrászda, és „jó lenne, ha besegítenék”.
— Tőlünk meg a lufikat és a feliratot kérte — szólalt meg valaki az asztal túlsó végéről.
— Mi hoztuk az italokat — tette hozzá az ünnepelt egyik szomszédja, kissé széttárva a karját.
Nóra végignézett a jelenlévőkön, és azon az estén először úgy tűnt, mintha elveszítette volna a talajt a lába alól. Az arcán még erősebben fellobbant a pír, ujjai görcsösen szorították a pohár szárát, mintha az üveg képes volna megtartani azt a magabiztosságot, amely éppen kicsúszott a kezéből.
— Én csak azt akartam, hogy minden szép legyen, rendes, ünnephez méltó — mondta végül akadozva.