— Hát nem éppen az volna a család dolga, hogy segítsen egymásnak?
— Nórikám, segíteni valakinek egészen más — szólalt meg lassan, megfontolt nyugalommal András bácsi, aki nem tartozott a bőbeszédű emberek közé, de ha egyszer kimondott valamit, arra mindenki odafigyelt. — Bevásárlólistát írni, aztán az ünnepség előtti napon szétküldeni a rokonoknak, az már nem segítségkérés. Az költségelosztás. Csakhogy erről senki sem tudott előre. Így nem vendégség lesz belőle, hanem utólagos közös kassza, amibe mindenkit beleállítanak.
Az asztal körül néhányan halkan, szinte észrevétlenül bólintottak.
— Könnyű okosnak lenni, amikor semmit sem kellett megszervezni — csúszott keserűség Nóra hangjába. — Én hetekig készültem, telefonáltam, egyeztettem, idegeskedtem. Ti meg egyszerűen megérkeztetek, nem csináltatok semmit, most pedig még ítélkeztek is. Miféle család az ilyen, ha amikor szükségem lenne rátok, még támogatást sem kapok?
Eszter csöndesen letette a poharát az asztalra. Nem volt a mozdulatában sem sértettség, sem támadás, inkább valami higgadt, szilárd bizonyosság.
— Azt senki sem vitatja, hogy sok energiát tettél bele — mondta. — A ház szépen ki lett díszítve, a fotósarok mutatós, a fényfüzérek is hangulatosak. Látszik, hogy dolgoztál vele. De segítséget kérni nem így szokás. Nem úgy, hogy az ember egy nappal a buli előtt elküld egy két képernyőnyi listát. A kérés ott kezdődik, hogy: „Ha belefér, tudnál segíteni?” Nem ott, hogy: „Te ezt veszed meg, mert neked magasabb a fizetésed.”
Nóra nem felelt. A kimondott mondatok ott maradtak közöttük, sűrűn és nehezen, és úgy tűnt, nem akad rájuk megfelelő válasz.
Eszter felállt, finoman megigazította a ruháját, majd Gábor felé pillantott. A férfi is felkelt mellőle. Odamentek az ünnepelthez. Gábor röviden magához ölelte a húgát; nem volt benne semmi látványosság, csak egyszerű, családi gesztus.
— Boldog születésnapot, Nóra. Kívánom, hogy minden jól alakuljon neked — mondta csendesen, szemrehányás nélkül.
Ezután elköszöntek a többiektől, és kiléptek az udvarra. A kinti levegő hűvösebb volt, frissen vágott fű illata keveredett benne a szomszéd kertek felől sodródó, távoli füstszaggal. Eszter nagy levegőt vett, aztán lassan kifújta, mintha egy láthatatlan, nyomasztó terhet engedne le végre a válláról.
Néhány hónappal később a család ismét összegyűlt, ezúttal Ágnes néni születésnapjára. Ő már jó előre mindenkinek megírta: „Ne hozzatok semmit, csak magatokat, meg egy kis jókedvet.” Ennek ellenére páran saját elhatározásból sütöttek valamit otthon, más valaki pedig egy üveg bort tett az asztalra. Nem kötelességből, nem elvárás miatt, hanem mert jólesett nekik adni valamit a sajátjukból.
Nóra is eljött. A szokottnál visszafogottabb volt, óvatosabban mosolygott, és nem próbálta magára vonni a figyelmet.
Az asztalnál most valódi nevetés hallatszott. Könnyű, zajos, mégis otthonos este lett belőle, feszültség, számolgatás és kínos csendek nélkül.
Eszter Gábor mellett ült, Ágnes néni süteményét ette, és közben arra gondolt, talán valahogy így kellene kinéznie minden családi összejövetelnek: egyszerűen, őszintén, rejtett elvárások és háttérben futó méricskélések nélkül. Már nem érzett haragot a sógornője iránt. Inkább csak nyugodt, kissé fáradt megértés maradt benne egy nagyon egyszerű igazság iránt: vendégségbe hívni valakit jó szándékú gesztus, apró ajándék a házigazdától. És annak az ünnepnek a terhét annak kell viselnie, aki meghív másokat.
Gábor ekkor rátette a kezét az övére. Meleg volt, biztos, ismerősen megnyugtató.
— Minden rendeződni fog — mondta halkan.
— Igen — bólintott Eszter. — Rendeződni fog.