Talán túlságosan is az volt — legalábbis bizonyos rokonokhoz mérve mindenképpen.
Az üzenet a bevásárlólistával este érkezett meg, közvetlenül az ünnepség előtti napon. Nóra minden bevezetés nélkül küldte át: nem kérdezett, nem magyarázkodott, csak odatette eléjük, mintha ez valami eldöntött, megváltoztathatatlan tény lenne. Eszter kétszer is végigolvasta a sorokat, és ahogy haladt lefelé a listán, egyre jobban ránehezedett valami kellemetlen, nyomasztó érzés.
A felsorolás végén még ott állt egy megjegyzés is, amely különösen élesen hatott: „Ti úgyis jobban kerestek nálunk. Mi kifizettük a ház bérlését. Az ünnep pedig közös!”
— Gábor — szólalt meg Eszter halkan. — Ezt most komolyan gondolja?
Gábor odalépett hozzá, átvette a telefont, és elolvasta az üzenetet. Az arca nem változott, nyugodtnak tűnt, Eszter mégis észrevette, hogy a halántékánál alig láthatóan megfeszül egy izom.
— Elintézem — mondta röviden, majd már tárcsázta is a húgát.
A beszélgetés nem tartott sokáig. Eszter csak félig figyelt oda, közben az ablaknál állt, és a ház udvarának tompa fényeit nézte.
— Nóra, te tényleg azt gondolod, hogy nekünk kell mindezt megvennünk?
— Hát kinek másnak? — Nóra hangja könnyed volt, szinte csodálkozó, mintha már maga a kérdés is teljesen értelmetlen volna. — A többiek ajándékot hoznak. Ti pedig simán vállalhatjátok az ételt. Így igazságos.
Gábor letette a készüléket az asztalra, aztán néhány másodpercig nem szólt semmit.
Eszterben nem is annyira sértettség támadt, mint inkább éles, nehezen fékezhető bosszúság. Egyetlen, egyszerű gondolat marta belülről: a jövedelmük már régen nem számított magánügynek a család bizonyos tagjai szemében. Mintha a háztartásuk pénze valamiféle közös kasszává alakult volna, amelyhez bárki hozzányúlhat, ha szüksége van rá — ráadásul azzal a természetes meggyőződéssel, hogy ez így van rendjén. Minden különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül, „igazságosság” címén.
— Még csak meg sem kérdezte — suttogta Eszter. — Egyszerűen elénk rakta a listát.
Gábor bólintott. Leült a kanapéra, és olyan erősen kulcsolta össze az ujjait, hogy elfehéredtek a bütykei.
Némán számolgatni kezdtek. Egymásnak adogatták a telefont, közben a szupermarket alkalmazásában ellenőrizték az árakat. A végösszeg kellemetlenül nagyra nőtt: majdnem annyira rúgott, mint maga a bérelt ház ára, amely miatt Nóra saját elmondása szerint szinte teljesen kifogyott a pénzből.
— Én nem megyek el — mondta Eszter határozottan, minden drámai felhang nélkül.
— Várj — állt fel Gábor. — Előbb megpróbálom normálisan elmagyarázni neki.
Újra felhívta a húgát.
— Nóra, elmegyünk, és viszünk ajándékot is. De az asztalt nem mi fogjuk kifizetni. Ez nem a mi ünnepünk, és nem kötelességünk az egészet finanszírozni.
A vonal túlsó végén rövid, feszült csend lett. Talán három másodpercig tarthatott, mégis szinte csilingelt a levegőben. Aztán Nóra hangja megváltozott: vékonyabbá, hidegebbé vált, mintha a sértettség vádként szivárgott volna át rajta.
— Értem. Szóval most már fölétek nőttetek mindenkinek. Kicsit több lett a fizetésetek, és a család rögtön idegenné vált?
— Nóra, kérlek, hallgass meg…
— Nem kell. Minden világos. A kapzsiság mindig csendben kúszik be az ember életébe.
Gábor megszakította a hívást, majd kijelzővel lefelé fordítva tette le a telefont, mintha még a saját gondolatai elől is el akarná rejteni.
Körülbelül húsz perc múlva megindult az üzenetáradat a családi csoportban. Elsőként Gábor édesanyja írt: „Kisfiam, miért kell ezt így? Ne rontsátok el szegénynek az ünnepét.” Nem sokkal később más rokonok is sorra megjelentek a beszélgetésben.