Eszter homloka ráncba szaladt. Mire kellett Gábornak ekkora összeg? Autót nem cserélt, nagyobb kiadásról nem beszélt, semmi olyasmi nem történt, ami indokolta volna. Aztán egymás után villantak fel benne az utóbbi hónapok apró, addig különállónak tűnő részletei: Gábor egyre gyakrabban nem adott pénzt a bevásárlásba, késő bónuszokra hivatkozott, aztán az internet és a parkolóhely rá eső részét is „elfelejtette” rendezni.
Eszter lapozott. A mappában egy másik irat is megbújt: egy előzetes jelzáloghitel-kalkuláció. Az adós rovatban Gábor neve szerepelt, az önerőnél pedig olyan összeg állt, amely kísértetiesen megegyezett Eszter lakásának becsült piaci értékével, levonva belőle a még fennálló hiteltartozást.
Jeges érzés futott végig a mellkasán. Leült a székre, és hosszú másodpercekig csak meredt a számokra, mintha a papír bármelyik pillanatban magyarázatot adhatna arra, amit látott.
Aznap este Eszter a szigetelt erkélyen a növényeivel foglalkozott. Egy nagy fikuszt ültetett át, óvatosan, szinte gépiesen szórva a friss földet az új cserépbe. A nappaliba vezető ajtó résnyire nyitva maradt. Gábor és Mónika hazaértek, és mivel nem sejtették, hogy Eszter már otthon van, a konyhában letelepedve hangosan beszélgetni kezdtek.
– Na, szóba hoztad neki? – hallatszott Mónika elégedetlen hangja.
– Anya, várj már egy kicsit – felelte Gábor idegesen. – Nem állhatok elé csak úgy azzal, hogy „Eszter, adjuk el a lakásodat”. Úgy kapaszkodik bele, mintha az élete múlna rajta.
– Akkor ne viselkedj úgy, mint egy tutyimutyi alak! – vágta rá Mónika keményen. – Miért jöttem ide, szerinted? Hogy segítsek neked. Férfi vagy te, vagy mi? Mondd neki, hogy gyereket akarsz. Mondd, hogy egy gyereknek nagyobb, háromszobás lakás kell, rendes környéken, zöldövezetben. Eladjuk az ő lakását, abból lezárjuk a maradék tartozását. Ami megmarad, abból beszállunk egy újba. És mivel már házasságban veszitek, közös vagyonnak számít majd. Sőt, az lenne a legjobb, ha egy részt az én nevemre íratnánk. Én is beleteszem a családi támogatásomat meg a nyaralóra félretett pénzemet. Itt laknék veletek, segítenék majd az unokával. Ott vidéken már teljesen elsorvadok.
– Anya, én már így is felvettem kétmillió-nyolcszázezer forintot a te hétvégi házad felújítására! – csattant fel Gábor fojtott hangon. – A törlesztőt minden hónapban fizetnem kell. Eszter már most furcsán néz rám, amiért alig hozok haza pénzt. Ha megtudja a hitelt, abból óriási balhé lesz.
– Nem tudja meg, ha nem vagy ostoba – horkant fel Mónika. – Azt mondod, valami projektbe raktad. Gazdag nő ez, azokkal a virágaival szépen keres. Egy ideig eltart minket, nem fog belehalni. A lényeg, hogy a lakás ügyében meg kell puhítani. Kezdd el neki mondogatni, hogy itt szűkös, rossz a levegő, nem alkalmas gyereknek.
Eszter az erkélyen állt, a műanyag ültetőlapátot markolva. A föld lassan kihullott belőle, és apró kupacokban szóródott a padlóra. A felháborodástól és a megaláztatástól elakadt a lélegzete. Most minden a helyére került. A pimaszság, a sértő megjegyzések, Mónika háziasszonyt játszó, parancsolgató viselkedése – mindez nem véletlen volt, hanem része egy nevetségesnek tűnő, mégis nagyon is valós tervnek: el akarták venni tőle az otthonát.
Letette a lapátot, és leporolta a kezét. A szíve olyan erősen vert, hogy a lüktetést a halántékában érezte. Nem sírt. Helyette valami hideg, pontosan mérlegelő harag töltötte el. Ugyanaz a fajta düh, amely korábban átsegítette a vállalkozásépítés nehézségein és a kíméletlen versenyhelyzeteken.
Kinyitotta az erkélyajtót, és belépett a nappaliba.
A konyhában egy csapásra elnémult minden. Gábor félrenyelte a teáját. Mónika megdermedt, kezében egy darab keksszel.
– Jaj, Eszterkém, mi azt hittük, még dolgozol… – mosolyodott el hamisan. – Csak itt eszegetünk egy kicsit.
Eszter egy szó nélkül odament az íróasztalhoz, elővette a mappát, majd visszatért a konyhába, és ledobta Gábor elé az asztalra.
– Ez meg mi? – kérdezte Gábor, miközben elsápadt.
– Pontosan ezt szeretném én is tudni, Gábor – válaszolta Eszter jéghideg hangon. – Mi ez a kétmillió-nyolcszázezer forintos kölcsön? És mi ez a jelzáloghitel-tervezet, amelyben az önerő valami csodálatos módon éppen annyi, mint az én lakásom értéke?
– Te kutattál a holmijaim között?! – próbált támadásba lendülni Gábor, egyre hangosabban. – Mégis milyen jogon?
– A közüzemi számlákat kerestem, amelyeket mellesleg négy hónapja nem fizetsz – vágta rá Eszter. – Ahogy a bevásárlásba sem adsz bele. És gyakorlatilag semmi másba sem ebben a lakásban.
– Ne merj így beszélni a férjeddel! – szólt közbe Mónika, nehézkesen feltápászkodva a székről. – Hát felvett egy hitelt, és akkor mi van? Az én fiam, segíteni akart az anyjának rendbe hozni a hétvégi házat. Ebben mi olyan borzasztó? A családtagok támogatják egymást!
– Család? – Eszter keserűen elmosolyodott. – A család, Mónika asszony, nem azt jelenti, hogy valaki más hátán akarnak kényelmes életet építeni.