A fizetése nem volt kiemelkedő, inkább átlagosnak számított, ám ő mindig úgy beszélt magáról, mint aki előtt hatalmas karrier áll. Folyton közelgő előléptetéseket, nagyobb bónuszokat és komoly lehetőségeket emlegetett.
Eszternek ez akkoriban nem okozott különösebb gondot. Régóta megtanulta, hogy elsősorban saját magára támaszkodhat. Abban állapodtak meg, hogy a rezsit és az élelmiszert közösen, fele-fele arányban fizetik, a lakáshitelt viszont továbbra is Eszter törleszti egyedül. A valóság azonban lassan egészen másként alakult. A mindennapi kiadások nagyobbik része szinte észrevétlenül az ő nyakába szakadt, mert Gábornak mindig akadt valami sürgős indoka: hol az autóra kellett új gumit vennie, hol az unokatestvérének segített ki pénzzel, hol pedig egy állítólagos, soha meg nem valósuló vállalkozási ötletre tett félre. Eszter sokáig lenyelte mindezt. Úgy gondolta, egy kapcsolatban nem érdemes minden apróságon elszámoltatni a másikat.
Arra viszont egyáltalán nem készült, hogy a saját otthonában egy idegen ember szabályaihoz kelljen alkalmazkodnia.
A vacsora fojtott, kellemetlen hangulatban telt. Mónika asszony szinte megállás nélkül bírálta a lakást.
— Ezek a függönyök olyan komorak. Ide valami vidám, virágmintás tüll kellene. És ez a kanapé is túl nagy, elfoglalja a fél szobát. Ha majd jön a gyerek, hol fog futkározni? — fejtegette az anyósa, miközben villájával a halat piszkálta. — Gábor, ezen az elrendezésen el kellene gondolkodni. Ide például simán lehetne húzni egy válaszfalat, és máris lenne külön gyerekszoba.
— Mónika asszony — szólt közbe Eszter nyugodtan, de határozottan. — Ezt a lakást nem kell átalakítani. Nekem így megfelel.
Az asszony meglepetten felvonta a szemöldökét.
— Neked? Eszter, hát most már család vagytok. Miért viselkedsz úgy, mintha csak rólad szólna minden? Ma neked jó így, holnap meg Gábornak lesz szűkös. Egy házasságban minden közös, és a jövőre is gondolni kell.
Eszter jelentőségteljes pillantást vetett a férjére. Arra számított, hogy Gábor végre megszólal, és finoman tisztázza az anyjával, kinek a lakásában ülnek. Gábor azonban csak lesütött szemmel rágott tovább, mintha a tányérja tartalma hirtelen rendkívül érdekessé vált volna.
Néhány nap telt el. Mónika asszony látogatása, amelyről Eszter azt remélte, legfeljebb egy hétvégére korlátozódik, észrevétlenül hosszabb ott-tartózkodássá nyúlt. Az anyósa közölte, hogy kivizsgálásra kell járnia egy szegedi klinikára, és ez nagyjából egy hónapot vesz majd igénybe.
Eszter ettől kezdve szinte minden este újabb meglepetésre ért haza. A kedvenc fűszerei átkerültek régi, kávés üvegekbe. A teflon palacsintasütőjét pedig valaki olyan elszántan súrolta át fémdörzsivel, hogy a bevonat helyén már csupasz, ezüstös alumínium csillogott.
— Alig bírtam levakarni azt a koszt a serpenyődről — jelentette ki büszkén Mónika asszony aznap este. — Teljesen fekete volt, meg valami csúszós réteg borította. Hogy tudtatok abból enni? Kész fertő!
Eszter akkor nem szólt semmit. Bement a hálószobába, magára csukta az ajtót, és húsz percig csendben sírt a megalázottságtól. A serpenyő majdnem annyiba került, mint egy átlagos ember félhavi fizetése, de nem is az ára fájt neki igazán. Sokkal inkább az, hogy valaki ilyen durván és kérdezés nélkül átlépte a határait.
Esténként Mónika asszony rendszerint azon a bizonyos kanapén terpeszkedett el tévét nézni, amelyet korábban legszívesebben kidobatott volna. Egyik alkalommal, miközben a csatornák között kapcsolgatott, megállt egy régi filmen, majd tekintetét le sem véve a képernyőről, nagy bölcsen megszólalt:
— Nézlek téged, Eszter, és komolyan csodálkozom. Pont olyan vagy, mint az a Júlia abban a régi filmben: mindig irányítasz, mindent a válladra veszel, igazi vezetői természeted van. Csakhogy női boldogságot így nem lehet építeni. Egy férfinak otthon melegség kell, alkalmazkodás, nem parancsok meg ezek a virágaid. A férfinak éreznie kell, hogy ő a ház ura.
— Ahhoz, hogy valaki ház urának érezze magát, előbb annak is kellene lennie — csúszott ki Eszter száján, miközben összeszedte az asztalról a piszkos bögréket, amelyeket az anyósa szokása szerint mindenhol otthagyott.
Mónika asszony összehúzta a szemét.
— Ezt meg hogy érted?
— Sehogy. Csak hangosan gondolkodtam — felelte Eszter, és megnyitotta a csapot, hogy kiöblítse a bögrék alján maradt teafüvet.
Másnap Eszternek szabadnapja volt. Gábor elment dolgozni, Mónika asszony pedig a rendelőbe indult. Eszter úgy döntött, rendet tesz az iratok között. Közeledett a rezsi befizetésének határideje, a számlákat pedig Gábor többnyire a nappaliban álló íróasztal felső fiókjába dobálta.
Kihúzta a fiókot, és átnézte a papírhalmot. Villanyszámla, vízdíj, közös költség… A borítékok alatt egy vastag, műanyag irattartó feküdt, amelyre nem emlékezett, hogy korábban ott lett volna. A mappából egy banki szerződés sarka kandikált ki.
Eszter nem volt az a fajta ember, aki más holmijában kutat, de a bank logója azonnal megakadt a szemén. Ugyanannak a pénzintézetnek a jelképe volt, ahová Gábor fizetése érkezett. Óvatosan kihúzta a papírt.
Egy hitelszerződés volt. Három héttel korábban kötötték Gábor nevére. Az összeg: kétmillió-nyolcszázezer forint. Szabad felhasználású kölcsön, magas kamattal.