Mária lassan felkapta a fejét.
A képernyőn egy nő jelent meg. Szép volt, gondosan ápolt, drága szabású kosztümben ült, a haja tökéletesen beállítva, az arca finoman kifestve. A stúdió erős fényei mögötte vibráltak, ő pedig nyugodt, biztos hangon beszélt társadalmi felelősségvállalásról, rászoruló gyerekek támogatásáról, meg arról, hogy egyszerű családból indult, vidékről, mégis a saját erejéből jutott el oda, ahol most van.
A kamera közelebb húzott az arcához.
Mária mozdulatlanná dermedt.
A szemek.
Azokat a szemeket ezer közül is felismerte volna. Millió közül is. Akár a túlvilágról is. Szürkék voltak, pontosan olyanok, mint az apjáé. És ott volt az a kis anyajegy is a bal szemöldöke fölött, apró, csepp alakú folt.
Eszter volt az.
— Eszterkém — lehelte Mária alig hallhatóan. — Az én kicsi Eszterem.
Felállt, odabotorkált a tévéhez, és kinyújtotta a kezét. Ujjai a hideg üveghez értek, mintha azon keresztül megérinthetné a lányát.
A képernyőn Eszter mosolygott. Gyerekkoráról mesélt: „egy kisebb vidéki városban” nőtt fel, a szülei „egyszerű emberek voltak, de korán meghaltak”, neki pedig „mindent egyedül kellett kiharcolnia”.
Mária hallgatta, és nem akarta elhinni, amit hall.
Egyszerű család. Kisváros. Meghalt szülők.
Egyetlen szó sem esett a faluról. Egyetlen szó sem az anyjáról. Sem az apjáról, aki a földeken szakadt meg, míg végül a szíve is belefáradt.
— Kislányom — suttogta Mária. — Hát mit mondasz te? Én még élek. Én még mindig várlak.
A műsor véget ért, reklám következett. Mária kikapcsolta a készüléket, visszaült a hokedlire, és sokáig csak ült a sötét szobában, egyetlen hang nélkül.
Másnap reggel átment Erzsébet nénihez. Ő volt az egyetlen barátnője, aki még megmaradt neki.
— Erzsébet — kezdte Mária halkan —, láttam Esztert.
— Álmodban?
— A tévében.
Erzsébet néni letette az öléből a kötést, levette a szemüvegét, és keresztet vetett.
— Uramisten. Biztos, hogy ő volt?
— A szeme az övé volt. Meg az az anyajegy. Ilyesmiben nem tévedek.
— És? Mondott rólad valamit?
— Mondott — felelte Mária, aztán elhallgatott egy pillanatra. — Azt mondta, a szülei meghaltak. Hogy egyedül vitte valamire. Meg hogy egy kisvárosból származik.
Erzsébet néni hosszú ideig nem szólt. Végül nagyot sóhajtott.
— Hát így állunk. Kisváros, ugye. A mi falunk meg ezek szerint már helynek sem számít. Szégyell minket, úgy látszik.
— Úgy látszik — bólintott Mária.
— És most mit csinálsz?
Mária az ablak felé fordult. Odakint nagy pelyhekben hullott a hó, lassan, méltóságosan, szinte szépen.
— Semmit — mondta végül. — Várok tovább.
— De hát… — Erzsébet néni elakadt. — Hiszen eltemetett téged. Élve eltemetett. Mire vársz még?
Mária ránézett a barátnőjére. Erzsébet harminc év alatt soha nem látott még ilyen tekintetet nála: nyugodt volt, hideg, és végérvényesen tiszta.
— Ő eltemetett — mondta Mária csendesen. — De én élek. És amíg élek, anya vagyok. Egy anya nem tud nem várni. Te talán megteheted, hogy nem vársz. Ő is megteheti. Én nem.
Újabb két esztendő telt el.
Mária már nem járt ki a buszmegállóhoz. A lábai végképp felmondták a szolgálatot. A házban azonban minden továbbra is úgy állt, mintha Eszter bármelyik percben betoppanhatna. A szekrényben ott lógott a régi gyerekkori ruhája. A komódon a kopott iskolatáskája hevert. Az albumban megsárgult fényképek sorakoztak: Eszter az óvodában, Eszter nagy masnikkal a hajában, Eszter az utolsó tanítási napon.
Mária néha elővette az albumot, és végiglapozta. Máskor beszélt a képekhez. Olykor pedig csak ült némán az ablak mellett, és az utat figyelte. Az út már benőtt fűvel; alig járt rajta valaki.
Egy nyári napon — július volt, fülledt, nehéz meleg — autó állt meg a kapu előtt. Drága kocsi volt, olyan márka, amilyet errefelé addig senki sem látott. Az ajtó kinyílt, és egy nő szállt ki belőle. Szép nő, elegáns ruhában, drága táskával a kezében, sötét napszemüveg mögé rejtett arccal.
Megállt a kapunál, és körülnézett.