Amikor leereszkedett a mozgólépcsőn a föld alá, teljesen elveszettnek érezte magát. Emberek sodorták félre, sietve kerülgették, valaki még rá is förmedt. Mária csak állt a csarnok közepén, szorította a papírdarabot, és fogalma sem volt, merre induljon.
A kollégium címe ott lapult nála egy gyűrött cetlin. Régi volt, kopott, még a három évvel korábban érkezett utolsó levélből másolta ki. Nagy nehezen odatalált. Inkább vánszorgott, mint ment, de végül megtalálta az épületet.
— Ilyen nevű lány nincs nálunk — közölte a portásnő. — Már elmentek. Régen.
— Hová mentek?
— Azt én honnan tudjam? Itt mindenki jön-megy. Budapest nagy város. Keresse.
És Mária keresni kezdte. Járt hivatalról hivatalra, irodáról irodára. A dékáni hivatal zárva volt. Fogadóóra csak hetente kétszer. A rendőrségen sem jutott semmire: Eszter már nem kiskorú, betöltötte a tizennyolcat, nagykorú ember, ha úgy döntött, hogy nem ír haza, ahhoz joga van.
Öt nap múlva Mária visszautazott a faluba. A lánya nélkül. A tehene nélkül. Pénz nélkül. És szinte minden reményét elveszítve.
Várni azonban akkor sem hagyott fel.
Teltek az évek. A falu lassan kiürült. A fiatalok elszivárogtak: ki a járási központba, ki Pécsre, ki Budapestre. Csak az öregek maradtak. A házak roskadozni kezdtek, a művelődési házat bezárták, az iskolát összevonták a szomszéd településével, a gyerekek busszal jártak át. A téesztelep romba dőlt. A bolt már csak heti két napon nyitott ki.
Mária pedig élt tovább. Művelte a veteményest. Begyújtott a kályhába. Kijárt a buszmegállóhoz. A szomszédok már rég lemondóan legyintettek rá.
— Mária — mondogatta Erzsébet néni, amikor átugrott egy kis sóért —, ideje volna abbahagynod ezt az önkínzást. Nincs már meg a te Esztered. Lehet, hogy élve se… — itt mindig elharapta a mondatot, de Mária pontosan értette, mire gondol.
— Él — felelte ilyenkor Mária csendesen. — Az anyai szív nem téved. Érzem, hogy él.
— Hát jó, éljen. De akkor miért nem jelentkezik? Ha akarná, írna. Hazajönne. Vagy legalább telefonálna. Már nálunk is van telefon.
Telefon valóban került a házba. A tanács kiépíttette a vonalat, Mária pedig felszereltetett egy régi, fekete, tárcsás készüléket. Attól kezdve a hívást várta. De a telefon néma maradt. Legfeljebb Erzsébet néni csörgette meg havonta egyszer, hogy megtudja, életben van-e még.
Egyszer, valamikor kétezeröt táján, Mária megkérte a szomszéd fiút, aki értett az internethez, hogy próbáljon Eszter után kutatni. A fiú sokáig keresgélt, végül talált egy hasonló nevű nőt. Csakhogy nem Budapesten élt, hanem Szegeden, a vezetékneve sem stimmelt egészen, és az apai neve is más volt.
— Lehet, hogy ő az? — kérdezte a fiú.
Mária sokáig nézte a képernyőn a homályos fényképet. Egy kosztümös nő arca látszott rajta. Közelebb hajolt. A szíve hirtelen nagyot dobbant.
— Nem tudom — suttogta. — Van benne valami ismerős. De nem tudom.
A fiú írt annak az Eszternek. Rövid válasz érkezett: „Tévednek. Én nem abból a megyéből származom. Budapesti vagyok. Kérem, ne keressenek többet.”
Ennyi volt az egész.
Mária eltette a kinyomtatott lapot a komód fiókjába. És tovább várt.
Újabb hosszú évek múltak el.
Mária hetvenöt éves lett. Még mindig ugyanabban a házban lakott. Még mindig maga fűtötte be a kályhát. Még mindig kiment a kertbe kapirgálni. Csak a buszmegállóhoz nem járt már ki minden szombaton: fájt a lába, a háta sem hajlott úgy, mint régen. Havonta egyszer azonban mindenképpen elment. Megszokásból. Valami belső kényszerből. Mert ha már oda sem ment volna ki, az olyan lett volna, mintha kimondaná: Eszter soha nem tér vissza. Ezt pedig Mária képtelen volt elfogadni.
Egy január eleji téli estén a televízió előtt ült. A készülék régi volt, még képcsöves, de működött. A híradó ment. Mária nem szerette a híreket, mégsem kapcsolta ki; kellett valami emberi hang a házba, hogy ne legyen olyan nyomasztó a csend.
A bemondó éppen egy konferenciáról beszélt. Üzletről. Vállalkozó nőkről. Arról, mennyire fontos a vidéki térségek fejlesztése.
— Most pedig a fórum egyik résztvevőjével készült interjúnkat láthatják — mondta a műsorvezető. — Eszter, egy jótékonysági alapítvány alapítója, válaszol kérdéseinkre.