Mária minden szombaton a lányát várta.
Olyan régen kezdődött ez, hogy a falubeliek már nem is tudták számon tartani az éveket. Szombatonként, akár eső verte a földet, akár hó hullott, akár sár ragadt a csizmára, Mária elővette a legszebb kabátját, kendőt kötött a fejére, és elindult a buszmegállóhoz. Ahhoz az öreg, betonlapokból rakott megállóhoz, amelyet valaha kékre festettek, de a festék rég lehámlott róla, s most inkább egy rongyokba öltözött vénasszonyra emlékeztetett.
A járásközpont felől érkező busz délben futott be. Naponta egyszer. Mária mindig fél órával korábban ott volt. Ha a pad szabadon maradt, leült. Ha valaki elfoglalta, állva várakozott.
A busz aztán nagy zörgés, köhögő motorhang és csikorgás közepette begurult. Kinyílt az ajtó. Leszálltak az utasok. Mária minden arcot végignézett. Minden női alakban a lányát kereste. És újra meg újra hiába.
Amikor a busz továbbindult, ő még maradt egy darabig. Csak állt, mintha a porfelhőből is előléphetne valaki. Aztán lassan megfordult, és hazafelé indult a falun át: a szomszéd házak mellett, az elhagyatott kultúrház előtt, a megroggyant kerítések mentén. Útközben mindig ugyanaz a gondolat járt a fejében: talán majd a következő szombaton.
Így telt el harminc esztendő.
A lányt Eszternek hívták. Később már ő maga is másképp nevezte magát, városiasabban, elegánsabban, aztán a vezetékneve is megváltozott: nem az apjáé volt többé, hanem valami csengő, idegenül hangzó név, amelyet Mária soha nem tudott igazán megjegyezni.
Eszter 1992-ben ment el Budapestre. Felvételizni akart. Tizenhét éves volt akkor: vékonyka, hosszú, világosbarna fonattal, kartonruhában, amelyet Mária saját kezével varrt neki. Az apja addigra már három éve a föld alatt pihent; negyvenhét évesen vitte el a szíve, kint a mezőn, szénakaszálás közben.
Az egész falu kikísérte. A szomszédok összegyűltek a busznál. Erzsébet néni lepényt hozott, János bácsi egy kis zacskó aszalt áfonyát nyomott a kezébe, István meg gyűrött bankókat, nagyjából ezerkétszáz forintot szedett össze a zsebeiből. Eszter a busz lépcsőjén állt, hátra-hátranézett, és sírt.
– Anya, a szünetre hazajövök! Már az elsőre! És írni fogok, minden héten!
Mária bólintott, mosolygott, megsimogatta a lánya fejét, és csak ezt ismételgette:
– Vigyázz magadra, kislányom. Nagyon vigyázz magadra.
A busz megmozdult, por kavarodott utána, Eszter pedig elment.
Eleinte sűrűn jöttek a levelek. Hetente egyszer. Később kéthetente. Aztán havonta. Eszter írt Budapestről, a kollégiumról, a vizsgákról, az új barátnőiről. Arról is beszámolt, hogy nehéz neki, kevés a pénze, ezért munkát vállal: lépcsőházakat mos fel, szórólapokat osztogat a metró közelében. Mária ezeket a sorokat könnyek között olvasta. Maga előtt látta a lányát, ahogy vékony kabátkában áll a szélben, és idegen emberek kezébe nyomja azokat a papírokat.
Küldött neki mindent, amit csak tudott. Pénzt, csomagot krumplival, kovászos uborkával, lekvárral, szárított hallal. Saját magától vonta meg. Otthonra alig hagyott valamit: krumplit, hagymát, kenyeret. A többi ment Budapestre.
Aztán a levelek ritkulni kezdtek. Fél év telt el két válasz között. Utána egy egész év. Végül már egyetlen boríték sem érkezett.
Mária tovább írt. Havonta kettőt-hármat is. Könyörgött a soraiban: „Kislányom, hol vagy? Mi történt veled? Élsz még? Egészséges vagy? Adj hírt magadról. Nem találom a helyem az aggodalomtól.”
Válasz azonban nem jött.
Akkor 1997-ben ő maga indult útnak Budapestre. Eladta a tehenét, az utolsó biztos támaszát, és vonatjegyet vett. Majdnem egy teljes napig zötykölődött a fülkében, a felső fekhelyen, melléhez szorítva a táskát, amelybe a lányának szánt apróságokat pakolta.
Budapest valósággal letaglózta. A hömpölygő tömeg, a zaj, a föld alatti világ. Metrót addig még soha életében nem látott.