Aztán megnyomta a kaput, és elindult a ház felé. Magas sarkú cipője bizonytalanul billegtette a keskeny, falusi ösvényen; látszott rajta, hogy nem ilyen útra való.
Mária az ablakon át pillantotta meg. A szíve hirtelen vadul verni kezdett. Felállt, lesimította magán a kötényt, aztán igazított egyet a kendőjén.
Az asszony belépett a házba. Levette a napszemüvegét.
És Mária meglátta azokat a szemeket. Ugyanazokat.
— Anya — szólalt meg Eszter. — Szervusz.
Mária nem felelt rögtön. Csak nézte. Hosszan, mintha még mindig nem merne hinni annak, amit lát. Végül lassan leereszkedett a hokedlire.
— Szervusz, kislányom — mondta csendesen. — Jó sokáig tartott, mire ideértél.
— Harminc évig — felelte Eszter.
A hangja idegenül csengett. Kimért volt, városias, gyakorlott, mintha valaki a képernyőről beszélne.
— Bocsáss meg nekem.
— Ugyan miért kellene megbocsátanom? — kérdezte Mária. — Nem szerződtél te hozzám semmire.
— Én… — Eszter elakadt. — Nem tudtam visszajönni. Érted? Egyszerűen képtelen voltam rá. Annyira menekülni akartam innen. Más akartam lenni. Nem falusi lány. Nem valaki a világ végéről. Azt hittem, ha egyszer visszalépek ide, akkor vége mindennek, itt ragadok örökre. Ezért döntöttem úgy, hogy inkább soha többé nem jövök. Elvágok mindent. Végleg.
Mária aprót bólintott.
— Hát elvágtad.
— Anya…
— És most mi hozott vissza?
Eszterből ekkor kiszakadt a sírás. A szép, gondosan ápolt arc eltorzult, a könnyei végigfolytak rajta, és úgy zokogott, mint egy kislány. Mint akkor, azon a régi buszmegállóban, harminc évvel korábban.
— Beteg vagyok, anya. Nagyon beteg. Az orvosok azt mondták, talán egy évem van. Ha szerencsém lesz, kettő. Egész életemben ezt építettem… ezt a pályát, ezt az alapítványt, ezt a nevet, ezt a képet magamról. Mindenkinek azt hazudtam, hogy árva vagyok. Hogy városi lány voltam. Hogy mindent egyedül értem el. És amikor kimondták a diagnózist, egyszer csak megértettem: látni akarlak. Ha még lehet. Ha te még… ha te egyáltalán…
— Buta vagy te — mondta Mária.
Felállt, odalépett hozzá, és magához ölelte.
— Én harminc évig vártalak. Minden szombaton. Vártalak volna még másik harmincig is.
Ott álltak a régi ház közepén ketten: az idős falusi asszony kartonkendőben, és a divatos, fővárosi nő drága ruhában. Egymásba kapaszkodva sírtak.
Sokáig tartott. Szavak nélkül. Úgy, ahogyan csak anya és lánya tud sírni, amikor már túl késő minden magyarázathoz, de még nem késő az öleléshez.
Aztán Mária megtörölte a szemét, kiment a konyhába, feltette a vizet teának, és csak ennyit mondott:
— Ülj le. Sütök krumplit. Gombával. Régen mindig azt szeretted.
Eszter másfél évet töltött az anyjánál.
Másfél évet — harminc elveszett esztendő helyett. Különös időszak volt ez mindkettejük életében. A múltról alig beszéltek. Minek is? Ami elmúlt, azon már nem lehet változtatni. Inkább éltek. Együtt.
Mária megtanította a lányának mindazt, amit valamikor elmulasztott: hogyan kell begyújtani a kályhába, megfejni a kecskét, káposztát savanyítani, rendesen kenyeret szeletelni, türelmesen várni, míg a tűz igazán lángra kap. Eszter tanult. Csodálkozott. Néha ügyetlenkedett, néha nevetett saját magán.
A falubeliek eleinte ferde szemmel nézték őket. Suttogtak is egy darabig. Aztán elcsendesedtek. Hiszen mit lehet ezen mondani? Az élet így is elég rövid.
A fővárosi orvosok tévedtek: Eszter nem egy évet élt még, hanem majdnem kettőt. Csendben ment el, álmában. Mária reggel talált rá. Leült mellé, lehunyta a lánya szemét, és sokáig mozdulatlanul ült az ágy szélén. Csak később indult át Erzsébet nénihez.
— Elment Eszter — mondta.
Erzsébet néni keresztet vetett.
— Nyugodjék békében. Legalább a végén az anyja mellett lehetett.
— Igen — felelte Mária. — Itt volt.
Esztert a falusi temetőben temették el, az apja mellé. Két hónappal később Mária is csendesen távozott, mintha csak erre az egyetlen dologra várt volna: hogy a lánya hazataláljon. Akár így. Akár örökre.
A temetésére szinte az egész falu eljött. Valaki halkan megjegyezte:
— Mária harminc éven át kijárt a buszhoz. Minden szombaton. Harminc évig. El tudjátok képzelni?
Az emberek ott álltak a két sír előtt, anya és lánya nyughelyénél, és mindenki a maga gondolataiba merült. Azokra gondoltak, akiket várnak. Azokra, akik nem térnek vissza. És arra, hogy az anyai szív nem tud felejteni. Akkor sem, ha már minden határidő lejárt. Akkor sem, ha rég nincs remény. Akkor sem, ha téged magadat már a televízióban is eltemettek.