Aztán a vezetéknevét. A születési dátumát. Az indokot. A keze meglepően biztosan mozgott, az ujjai egyszer sem tévesztettek betűt. Végül rányomott a küldés gombra, és nem megkönnyebbülés öntötte el, nem is fájdalom. Inkább valami üres, tompa csend maradt benne. Olyasféle, mint amikor az ember pontot tesz egy hosszú levél végére, amelyet soha életében nem akart megírni.
Húsz perccel később megszólalt a telefon. Nem az összetört készülék, hanem a régi tartalék, amelyet a fiókból vett elő, és amelybe átrakta a SIM-kártyát. A kijelzőn Mária száma villogott.
Anna nézte egy darabig. Hagyta, hogy négyszer kicsengjen. Csak ezután vette fel.
— Anna… — az anyósa hangja most egészen más volt, mint korábban. Nem volt benne támadás, sem parancsoló él. — Anna, én… nem lett volna szabad így viselkednem. Idejöttem, és összehordtam mindent. Nem volt jogom azt követelni tőled, hogy váljatok el. Ez a ti életetek. A tiéd és Péteré. Bocsáss meg.
Anna halkan kifújta a levegőt.
— Tudja, Mária, ezt a bocsánatkérést két órával ezelőtt még talán értékelni tudtam volna. Mielőtt összetörte a telefonomat. Mielőtt kapzsinak nevezett. És mielőtt közölte velem, hogy nem vagyok méltó a fiához.
— Nem voltam magamnál… Dóra miatt aggódom, Péter miatt, mindenki miatt… Elragadtattam magam.
— Nem, nem egyszerűen elvesztette a fejét. Ön kész tervvel érkezett. Válás, pénz, aztán egy új nő Péter mellé. Ez nem hirtelen indulat volt, hanem számítás.
— Anna, kérlek…
— Mária, öt perccel ezelőtt beadtam a válókeresetet. Az ügyfélkapun keresztül. Elektronikusan. Gyorsan ment, kényelmesen. Ilyen a huszonegyedik század.
A vonal másik végén hosszú csend támadt. Nehéz volt, sűrű, szinte tapintható.
— Te… tényleg megtetted?
— Igen.
— De hát én most kértem bocsánatot…
— Én pedig most értettem meg igazán, amit ma egész délután próbált a fejembe verni. Csak éppen más okból jutottam ugyanoda. Ön meg akart szabadítani tőlem a fiát. Én viszont magamat akarom megszabadítani attól az embertől, aki észre sem veszi, hogy maga körül mindent tönkretesz. A bocsánatkérése valódi, Mária. Hallom a hangján. Csakhogy elkésett vele.
— Én nem ezt akartam…
— De. Pontosan ezt akarta. Csak azt hitte, ez majd az ön győzelme lesz. Ehelyett az én döntésem lett belőle. Ugye, így egészen más íze van?
Mária nem felelt. Anna a légzését hallotta csupán: szaggatott volt, nehéz, mintha minden levegővétel erőfeszítésébe kerülne.
— Elérte, amit akart — mondta Anna csendesen. — Csak valamiért mégsem boldog tőle. Talán azért, mert mélyen belül mindig is tudta, hogy jó felesége voltam a fiának. És Péternek nehezebb lesz nélkülem, mint velem volt. De ön Dóra pénzét választotta. Most már együtt kell élnie ezzel a választással. Jó éjszakát.
Letette a telefont, majd hátradőlt a kanapén. Az egri óra a falon nyugodtan, egyenletesen ketyegett. Anna ránézett, és eldöntötte, hogy magával viszi. Péter úgysem emlékezne rá, honnan került hozzájuk.
Nem sírt. Nem azért, mert erős volt. Hanem mert a könnyei már egy hónappal korábban elfogytak, amikor Péter megint azt mondta neki: „te már megint mindent rosszul csinálsz”, ő pedig rájött, hogy többé nem akar vitatkozni. Ha az ember nem vitatkozik, az néha nem békét jelent, hanem azt, hogy feladta a harcot. És ha már nem küzd egy kapcsolatért, akkor az a kapcsolat valójában véget ért. Csak a papírok maradtak hátra.
Holnap új nap kezdődik. Ultimátumok nélkül. „Állj” nélkül. Összetört telefonok nélkül. Holnap felhívja a nagyapját, és azt mondja neki: „Köszönöm a pénzt. Azt hiszem, most tényleg szükségem lesz rá.” A nagyapja érteni fogja. Ő mindig értette.