Péter állt a küszöbön. Az arca olyan volt, amilyennek Anna már nagyon régen nem látta: bizonytalan, elcsendesedett, szinte elveszett.
A tekintete a darabokra tört telefonra esett az asztalon. Felemelte, megforgatta az ujjai között, aztán visszatette. Nem kérdezett semmit. Anna felkészült a kiabálásra, a szemrehányásra, arra a jól ismert mondatra, hogy „már megint mindent elrontottál”. De Péter csak odalépett hozzá, leült mellé, és óvatosan a tenyerébe fogta a kezét.
Egy ideig egyikük sem szólalt meg. Eltelt egy perc. Aztán még egy. A fal túloldaláról tompán átszűrődött a szomszédok tévéje; valami sorozat monoton párbeszédei morajlottak a háttérben.
– Tényleg vége? – kérdezte végül Péter rekedten.
Anna hallgatott. Nem azért, mert büntetni akarta. Egyszerűen nem tudta a választ.
– Felejtsük el az egészet – folytatta a férfi. – Mindent, ami eddig történt. Valami van velem, én sem értem pontosan. Ha megint olyat csinálok, ami nem jó, csak mondd azt, hogy állj. Egyetlen szó. És én abbahagyom.
Anna némán bólintott.
Péter ezt beleegyezésnek vette. Felállt, nagyot nyújtózott, és már majdnem megkönnyebbülten mondta:
– Na, akkor ezt tisztáztuk. Holnap majd a többit is elrendezzük.
– Állj – szólalt meg Anna.
Péter mozdulatlanná dermedt. Ránézett, a homloka összeráncolódott.
– Mi van?
– Most is döntöttél kettőnk helyett. Megint. Azt mondtad, „tisztáztuk”. Te döntötted el, hogy tisztázva van. Én még semmit nem döntöttem el.
Péter lassan visszaereszkedett mellé. Megdörzsölte a tarkóját, mintha először próbálná végiggondolni, amit hallott.
– Rendben. Jó. Igazad van. Mit szeretnél?
– Azt, hogy végre meghallj. Nem azt, hogy végigülj egy beszélgetést. Hanem hogy tényleg felfogd, amit mondok.
Bólintott. Aztán mégis felkelt, elindult a szoba felé, és félvállról odavetette:
– Gyorsan átöltözöm, addig gondold át, mit akarsz mondani.
– Állj.
Péter megállt az előszobában, és visszafordult.
– Már megint?
– Azt mondtad, gondoljam át, mit akarok mondani. Mintha eddig nem gondolkodtam volna rajta. Mintha valami beszédre kellene készülnöm. Nem vizsgán vagyok, Péter.
A férfi pislogott egyet.
– Én csak…
– Állj. Pont ez az. Te „csak” megmondod, hogyan viselkedjek. Minden nap. Minden mondatoddal. És észre sem veszed.
Péter a folyosó közepén állt, és Anna minden kimondott „állj” szavára változott valami az arcán. Mintha valaki rétegről rétegre lehúzna róla egy maszkot, amelyet hónapok óta viselt.
Végül bement a hálóba. Néhány perc múlva egy táskával tért vissza. Egyetlen szó nélkül az ajtó felé indult.
– Állj – mondta Anna.
De Péter ezúttal nem torpant meg. Kattant a zár. Az ajtó becsukódott mögötte.
Anna egyedül maradt a kanapén. A falióra egyenletesen ketyegett; ugyanaz az óra volt, amelyet évekkel korábban együtt találtak egy egri bolhapiacon. Péter akkor fél órán át alkudozott érte, és gyerekes örömmel újságolta, hogy sikerült lefaragnia az árból ezerkétszáz forintot.
Anna ekkor értett meg valamit, ami egyszerű volt, mégis ijesztő. Péter nem látja a saját hibáit. Nem ostobaságból. Nem gonoszságból. Hanem mert hozzászokott. Hozzászokott ahhoz, hogy irányítson, eldöntsön, felügyeljen mindent, és közben azt higgye, ez a természetes rend. Egy másik nő mellett is ugyanezt tenné. Aztán egy harmadik mellett. Majd a negyediknél is. Mert a baj nem a nőkkel van. A baj azzal a tükörrel van, amelybe ő nem hajlandó belenézni.
Az anyósának egyetlen dologban igaza volt: a válás elkerülhetetlen. Csakhogy nem azért, amit ő emlegetett. Nem a pénz miatt. Nem Dóra miatt. És nem azért, mert Anna „nem volt megfelelő”. Hanem mert két ember, akik valaha egy oldalon álltak, már nem alkotott csapatot. És egyikük észre sem vette, mikor történt meg a szakadás.
Anna levette a polcról a régi tabletet, amelyet Péter ott felejtett. Megnyitotta az állami ügyintézési felületet, belépett, és elindította az űrlapot. Először a keresztnevét írta be.