Maga pedig ahelyett, hogy vele beszélne, idejött kettőnk közé éket verni, mintha hidakat nyitna szét.
— Ne csűrd-csavard! Ő férfi, neki nehéz! Te meg ülsz a nagyapád pénzén, és a kisujjadat sem mozdítod, hogy segíts rajta!
— A nagyapám pénze az ő ajándéka volt. Nekem szánta. Személy szerint nekem. Nem Dórának. Nem magának. Nem Péternek. Nekem. Nem tartozom elszámolással, mire költöm. De ha már ennyire érdekli: a leendő gyerekeink taníttatására tettem félre. A maga unokáira, ha úgy tetszik.
Mária egy pillanatra elhallgatott. Tényleg csak egyetlen pillanatra. Aztán újra levegőt vett, mintha újabb rohamra készülne.
— Nincsenek gyerekeid! És nem is lesznek, ha ilyen maradsz!
— Pontosan milyen? Olyan, aki nem adja oda a saját pénzét másoknak egy csettintésre?
— Dóra nem idegen! A férjed húga!
— Dóra a sógornőm. Felnőtt nő. A lakására való pénz előteremtése az ő feladata. Maga pedig azért állított be hozzám ultimátummal, mert nem voltam hajlandó más pénztárcája lenni. És a legszebb, hogy még csak nem is szégyelli.
Az anyósa felkapta a fejét. A tekintete szinte szikrázott a dühtől.
— Én azt szégyellem, hogy a fiam ilyen nőt vett el!
— Milyet? Tanultat? Önállót? Olyat, aki ki tudja mondani, hogy nem? Megértem, ez valóban ijesztő lehet.
Anna elővette a telefonját. Nyugodtan, lassan, mintha csak az időt akarná megnézni. Mária azonnal követte a mozdulatát a szemével.
— Mit művelsz?
— Felhívom a fiát. Hallja ő is, mit szeretne az édesanyja. Ha már úgyis mindkettőnk helyett dönteni akar.
Mária arca egyetlen másodperc alatt megváltozott. A harcias pír kifutott belőle, és valami egészen más ült ki rá: riadalom. Nyers, leplezetlen pánik.
— Tedd le azt a telefont! Ne hívd fel! Én csak beszélgetni jöttem!
— Beszélgetni? Maga idejött, és közölte, hogy váljak el. Ez nem beszélgetés, ez rajtaütés.
Anna megnyomta a hívás gombot, majd kihangosította. A vonal sípolni kezdett. Egy. Kettő. Három.
— Igen? — Péter hangja fáradtan és komoran szólt bele.
— Péter, itt van nálunk az édesanyád. Azt kéri, hogy holnap adjam be a válókeresetet. Te tudsz erről?
A készülékből két másodpercnyi némaság hallatszott. Mária ekkor hirtelen Anna felé vetette magát, kirántotta a kezéből a telefont, és teljes erőből a falhoz vágta. A kijelző megrepedt, pókhálós törés futott szét az üvegen. A készülék még egyszer felvillant, aztán elsötétült.
Az anyósa zihálva állt a szoba közepén. Aztán felkapta a táskáját, és az ajtó felé indult. A küszöbnél még visszafordult.
— Akkor sem vagy méltó hozzá — vetette oda, majd úgy csapta be maga mögött az ajtót, hogy beleremegett a lakás.
Anna a telefon darabjaira nézett. Lehajolt, összeszedte őket, és gondosan egymás mellé rakta a kis asztalon. Aztán visszaereszkedett a kanapéra. A lábai remegtek, pedig az előbb még minden kimondott szavában biztos volt.
Csak ült, és hagyta, hogy a gondolatai visszavigyék a múltba. Eszébe jutott, hogyan találkozott Péterrel négy évvel korábban. Hogyan nevetett akkoriban úgy, hogy apró gödröcskék jelentek meg az arcán. Látta maga előtt azt a nyarat is, amikor a Balatonnál jártak, és Péter a hátán cipelte végig a köves parton, mert ő otthon felejtette a papucsát.
Mikor romlott el minden? Nem tudott rá pontos napot mondani. Nem hirtelen szakadás volt, inkább hajszálrepedés, amely lassan, szinte észrevétlenül kúszott tovább. Péter egyre tüskésebb lett, egyre élesebb, mintha valami olyasmit hordozna magában, amit sem lenyelni, sem kiköpni nem képes.
Ekkor kinyílt az ajtó. Anna összerezzent.