Az ajtó innenső oldalán olyan csend maradt utána, mintha hirtelen kiszívták volna a levegőt a lakásból. Nem a reggelek puha, békés némasága volt ez, hanem dermedt, üres hallgatás, amely egy végigtombolt vihar után telepszik rá mindenre. A folyosó felől semmi nem szűrődött be: nem hallatszott gyereksírás, Katalin felháborodott rikácsolása sem. Elmentek.
Anna a bejáratnál állt, kihúzott háttal, egyenletes lélegzettel. Nem érzett diadalt. Lelkiismeret-furdalást sem. Csak valami hidegen csengő ürességet, és mellette különös könnyűséget, mintha az imént egy évek óta a vállára akasztott, ólomsúlyú terhet dobott volna le magáról.
Gábor lassan fordult meg. Az arca sápadt volt, szinte hamuszürke. Úgy nézett a feleségére, mintha most találkozna vele először. Nem Annát látta, nem a csendes, alkalmazkodó asszonyt, akit ismertnek hitt, hanem valaki idegent. Valakit, aki ismeretlen, kiszámíthatatlan, sőt veszélyes.
– Mi. A. Fene. Volt. Ez? – tagolta a szavakat, mintha üvegszilánkokat köpne ki a szájából.
Anna válasz nélkül elment mellette, vissza a konyhába. A pulthoz lépett, felemelte a rég kihűlt kávéscsészéjét, és a mosogatóba öntötte a tartalmát. Egyetlen mozdulata sem volt kapkodó. Pontosan, nyugodtan tett mindent, mintha csak a reggeli szokásos rendjét folytatná.
– Ez volt a válaszom, Gábor – mondta végül. – A teljes válasz.
– Megaláztad őt! – csattant fel a férfi, és a hangja betöltötte az iménti ürességet. – A saját gyerekei előtt aláztad meg a húgomat! Úgy raktad ki őket, mint valami kóbor kutyákat! Te egyáltalán észnél vagy?
Anna ekkor felé fordult. A higgadtsága láthatóan még jobban felbőszítette Gábort.
– Kutyákat talán beengednék – jegyezte meg csendesen. – Azok legalább nem rajzolnak össze kanapékat. Katalint pedig nem én aláztam meg, hanem te. Akkor, amikor megint odaígérted neki az én hétvégémet, az én nyugalmamat és az én otthonomat anélkül, hogy engem megkérdeztél volna. Úgy használtál, mint egy tárgyat. Mint valami ingyenes tartozékot a lakáshoz. Ő megszokta. Te is megszoktad. Ennek ma vége lett.
Gábor tett felé egy lépést. Az ökle ökölbe szorult.
– Ők a családom! A véreim! És segíteni fogok nekik, akár tetszik neked, akár nem!
– Segíteni? – Anna szája sarkában keserű mosoly jelent meg. – Ne nevettess. Segítség az lenne, ha te ülnél velük. Ha te sikálnád le a falról a remekműveiket. Ha te cserélnél rajtuk nadrágot, te választanád szét őket, amikor összeverekednek. Ha te virrasztanál éjjel, amikor a kisebbiknek jön a foga. De amikor rám borítod őket, aztán elrohansz „elintézni valamit”, vagy bezárkózol a szobába a laptopoddal, azt nem segítségnek hívják. Annak más neve van. Élősködés.
Minden mondata pontosan talált. Anna nem kiabált, nem vádaskodott hisztérikusan; egyszerűen kimondta a tényeket. Éppen ettől lett Gábor számára elviselhetetlenebb az egész. Kereste az arcán a megingás, a bűntudat, a megbánás apró jelét, de nem talált semmit.
– Ezek apróságok! – próbált kapaszkodót találni. – Pár firka, néhány morzsa! Ilyen semmiségek miatt vagy képes tönkretenni a kapcsolatot a családommal? Neked egy kanapé többet ér, mint élő emberek? Mint az unokaöcséim?
– Nem a kanapéról van szó, Gábor. És még csak nem is a laptopról, amit múltkor kólával öntöttek le. Rólam van szó. – Közelebb lépett hozzá, így már egészen szemben álltak egymással. A tekintete kemény volt, akár a kő. – Arról, hogy minden ilyen „vendégség” után úgy érzem magam, mintha kifacsartak volna. Semmire nem marad erőm. Az egyetlen szabadnapom pokoli műszakká változik egy óvodában, amiért még egy köszönömöt sem kapok. A húgod berobban ide, ledobja a terhét, aztán elrepül pihenni. Én pedig maradok, hogy eltakarítsam a következményeket. És te? Te végignézed az egészet, és természetesnek veszed. Mintha az én időm, az idegeim és az energiám semmit sem érne.
Gábor hátrált egy fél lépést, mintha Anna valóban meglökte volna. Az érvei elfogytak, már csak a sértett büszkesége maradt.
– Nem hittem volna, hogy ilyen vagy… ilyen kegyetlen. Szívtelen.
– Én meg azt nem hittem volna, hogy a férjem ingyenes kiszolgálószemélyzetnek tekint a teljes rokonsága számára – vágta rá Anna azonnal, minden habozás nélkül. – Azt gondoltam, az otthonom az én menedékem. Nem átjáróház. Tévedtem. De amint látod, gyorsan tanulok. Ma új szabályokat hoztam. Ez a lakás kettőnké. A mi életünké. Az ő gyerekeinek ott van az ő otthonuk. És ott van a saját férje is. Tanuljon meg végre apa lenni, ne csak pénzforrás és biológiai hozzájárulás legyen.
Gábor meredten bámulta. A tekintetében egyszerre kavargott düh, sértettség és tanácstalanság. Mindezek alatt azonban, egészen mélyen, megjelent valami apró, mérgező kétely. Anna szavai – az élősködés, az ingyenes kiszolgálás – kegyetlenek voltak, mégis ijesztően pontosak. Tiltakozni akart. Üvölteni, hogy ez ostobaság, hogy ebből egy szó sem igaz.