– Anna, ugyan már, miért csinálsz ebből ekkora ügyet? – kezdte lágyabbra fogva a hangját. – Katalinról beszélünk. A testvéremről. Pontosan tudod, milyen nehéz neki. A férje reggeltől estig dolgozik, három gyerek szakad a nyakába, hát persze, hogy teljesen kimerült. Nekünk kellene mellette állnunk, megérteni a helyzetét. Ne légy már ennyire önző.
Az „önző” szó úgy csattant a konyha csendjében, mintha parázs hullott volna száraz szalmára. Anna lassan felé fordította a fejét. Nem düh látszott a tekintetében. Annál sokkal nyugtalanítóbb valami: hűvös, nyugodt megvetés.
– Megérteni a helyzetét? – ismételte halkan. – Gábor, én minden második hétvégén az ő helyzetét értem meg. Akkor is, amikor zsíros kis tenyérnyomokat sikálok le a falról. Akkor is, amikor a kanapé alól morzsát, törött játékdarabokat és ki tudja még mit kaparok ki. Akkor is, amikor a szomszédok panaszkodását hallgatom a dübörgés meg az ordítozás miatt. Nem gondolod, hogy egyszer végre valaki az én helyzetemet is megpróbálhatná felfogni? Mondjuk a saját férjem?
– Én mindig próbálom! – csattant fel Gábor. – Mindig igyekszem tekintettel lenni rád! Csak egyszerűen nem értelek! Nekem az, hogy segítsek a testvéremen, az egyetlen testvéremen, mindig is természetes volt, te meg most kijelented, hogy nem akarod látni nálunk a gyerekeit. Hogy nem vagy hajlandó segíteni. Értsd már meg, három gyereke van! Három! Szüksége van egy kis pihenésre…
– Engem nem érdekel, hogy a testvérednek három gyereke van, és pihenni akar! – vágott közbe Anna, már vissza sem fogva magát. – Van férje! Segítsen neki ő! Én pedig nem leszek tovább ingyen bébiszitter, akit bármikor ide lehet állítani a sarokba!
Gábor szóra nyitotta a száját. Már készült újra elővenni a családi kötelességről, az összetartásról és a segítségről szóló jól ismert érveit, amikor éles, türelmetlen csengőszó hasított végig a lakáson. Nem kérésnek hangzott, inkább parancsnak. Mintha gong ütötte volna meg a levegőt egy mérkőzés kezdetén. Gábor összerezzent, aztán olyan megkönnyebbüléssel nézett az ajtó felé, mintha felmentősereg érkezett volna. Most már Anna biztosan nem mer jelenetet rendezni.
Tévedett.
Anna számára ez a csengő nem a vita végét, hanem a visszafordíthatatlan pillanatot jelentette. Látta, ahogy a férje egyetlen másodperc alatt félresöpri a köztük zajló veszekedést, és sietve az előszobába megy. Hallotta a zár kattanását. Aztán Katalin csilingelő, gondtalan hangja szűrődött be, amelyet azonnal elnyomott a gyerekzsivaj, a visítás és a lépcsőházban visszhangzó csörömpölés.
– Sziasztok! Na, mi már rohanunk is, különben elkésünk! Fiúk, viselkedjetek szépen! – hadarta Katalin, és a hangjából egyértelmű volt, hogy esze ágában sincs beljebb lépni.
Anna lassan kilépett a konyhából. A látvány, amely elé tárult, pontosan olyan volt, mint a legrosszabb sejtéseiben. A küszöbnél Katalin állt sugárzó arccal, kisminkelve, beillatozva, könnyű ruhában, fejben már régen valami wellnesskezelés puha törölközői között heverészve. Mögötte három fia – a nyolcéves, a hatéves és a négyéves – máris minden volt, csak jól nevelt nem. A legnagyobb a korláton próbált végigcsúszni, a középső egy műanyag kisautóval püfölte a szomszéd ajtaját, a legkisebb pedig egy helyben állt, és kitartó, fülsértő nyüszítéssel töltötte be a teret.
Gábor köztük toporgott zavart mosollyal, egyik kezével az egyik unokaöccsét próbálta elkapni, a másikkal tehetetlen mozdulatot tett Anna felé, mintha egyetlen bocsánatkérő pillantással le tudná csillapítani.
Ekkor szakadt el Annánál végleg valami. Az összes elfojtott bosszúság, az évek alatt felgyűlt fáradtság, a tönkretett hétvégék keserűsége egyetlen, éles, megsemmisítő kiáltássá sűrűsödött benne, amely végigvágott az egész lépcsőházon.
– Megfordultok, és eltűntök innen!
Katalin mozdulatlanná dermedt. A rúzsos, rózsaszín mosoly előbb megrepedt az arcán, majd teljesen lehullott róla, és a helyén csak értetlenség meg döbbenet maradt. A gyerekek egy pillanatra elhallgattak. Gábor úgy állt ott, mintha sóbálvánnyá változott volna; az arca szinte papírfehér lett.
Anna egy lépést tett előre, egyenesen a megszeppent sógornője felé. Már nem kiabált. A hangja azonban kemény volt, mint a penge.
– A te pihenésed a te gondod. Meg a férjedé. Beszéld meg vele. Fogadj bébiszittert. Kérd meg anyádat. Oldd meg, ahogy akarod. De ez a lakás nem ingyenes játszóház, ahová hétvégén le lehet pakolni a gyerekeket. Pihenni máshol fogtok.
Megfogta Katalin karját. Nem durván, de olyan határozottsággal, hogy a nő ösztönösen hátralépett a lépcsőfordulóba. Anna ezután odaterelte hozzá a legnagyobb fiút, aki még mindig félig a korlátnál ácsorgott, majd a középsőt is az anyja felé irányította. A legkisebb, látva a mozgolódást, magától Katalin lábához bújt.
– Katalin, menj el – mondta Anna tökéletes nyugalommal. – Most azonnal.
Aztán a férje felé fordult, aki még mindig az ajtóban állt, és képtelen volt akár egyetlen szót is kinyögni. Anna pillantása mintha áthatolt volna rajta, egyenesen a mögötte összetorlódott testvérére és unokaöccseire.
– Te pedig… – a hangja jeges suttogássá halkult –, ha ennyire sajnálod őt, nyugodtan mehetsz vele, és segíthetsz neki te.
Ezzel hátralépett a lakásba, és maga felé húzta az ajtót. Nem csapta be; az ajtó súlyos, tompa döndüléssel zárult.