Csakhogy az emlékezete, mintha csak ellene dolgozna, engedelmesen és kegyetlen pontossággal sorra dobálta elé a bizonyítékokat.
Eszébe jutott például az a két hónappal korábbi szombat, amikor a barátaival hirtelen ötlettől vezérelve elhatározták, hogy kimennek horgászni. Pont azon a napon, amikor Katalin „csak egy-két órára” náluk hagyta a gyerekeket. Gábor akkor felhívta Annát, előadott valami sürgős munkahelyi megbeszélésről szóló hazugságot, aztán estig a tóparton ült pecabottal a kezében. Mire hazaért, Anna sápadt volt, kimerült, a lakás pedig úgy festett, mintha egy bútorraktár robbant volna fel benne. A gyerekek nyomai mindenütt ott hevertek: szétdobált játékok, morzsák, kiborult poharak, elcsúszott párnák. Anna akkor nem tett szemrehányást. Egyetlen szót sem szólt. Csak némán pakolt, törölt, hajolt, emelt, miközben ő, valami ködös bűntudattól hajtva, gyorsan eltűnt a hálószobában azzal az ürüggyel, hogy „legalább nem lesz láb alatt”.
Akkoriban ez neki teljesen elfogadhatónak tűnt. Most viszont, Anna hideg és mozdulatlan tekintete alatt, az egész jelenet visszataszítónak, gyávának és szánalmasnak látszott.
Hátrált egy lépést, majd kiment a nappaliba, és nehézkesen beleroskadt a fotelbe. Abba a fotelbe, amelynek karfáján még mindig ott feküdt Anna könyve. Gábor végighúzta a tenyerét az arcán, mintha ezzel össze tudná rendezni a fejében szétgurult gondolatokat. Az a világ, amelyben eddig olyan kényelmesen élt — ahol ő jó testvér volt, gondoskodó nagybácsi és türelmes férj — egyszerre repedezni kezdett körülötte.
Mindig azt hitte, Anna hallgatása beleegyezés. A fáradtságát természetes női tehernek tekintette. Azt, hogy nem ellenkezik, egyszerűen a természetének tulajdonította: ilyen csendes, ilyen alkalmazkodó, ilyen béketűrő. Fel sem merült benne, hogy mindez mögött évek óta gyűlő keserűség lapul. Hogy a csend nem jóváhagyás, hanem az utolsó, vékony szála annak a türelemnek, amely ma végül hangos reccsenéssel elszakadt.
Ekkor ismét telefoncsörgés hasított bele a lakás csöndjébe. Ezúttal azonban nem a mobilja szólt, hanem a vezetékes készülék, amelyet többnyire csak az idősebb rokonok miatt tartottak meg. Gábor összerezzent. Azonnal tudta, ki hívja. Katalin nyilván már odaért az anyjukhoz. A dráma második felvonása elkezdődött.
Anna továbbra is a konyhában állt, még a fejét sem fordította felé. Mintha némán azt mondta volna: tessék, most már te foglalkozz azzal, amit annyi éven át másokra toltál.
Gábor felemelte a kagylót.
— Halló.
— Gábor, mégis mi történt ott nálatok?! — az anyja hangja úgy csikorgott a vonal túlsó végén, mint a fém a kövön. Tele volt felháborodással, sértettséggel és azzal a fajta igazságérzettel, amely már eleve ítéletet hozott. — Katalin zokogva hívott fel! A feleséged, ez a… ez a hárpia kitette őt a gyerekekkel együtt az ajtón! Rákiabált! Te meg hol voltál közben? Hogy engedhetted, hogy így megalázza a saját húgodat?
Gábor lehunyta a szemét. Ismerte ezt a hangot, ezt a lendületet, ezt a régi, jól bejáratott vádbeszédet. Ebben a történetben Anna mindig hibás volt. Hol azért, mert nem elég vendégszerető, hol azért, mert nem főz úgy, ahogy kellene, hol azért, mert „furcsán néz”. Gábor régebben ilyenkor vagy helyeselt, vagy hallgatott, csak hogy ne legyen nagyobb botrány. Most is azt várta magától, hogy automatikusan kimondja a megszokott mondatot: „Anya, nyugodj meg, majd beszélek vele.”
De a szavak nem jöttek ki a torkán. A szeme előtt nem Katalin könnyes arca jelent meg, hanem Annáé: fáradtan, elszántan, sötét karikákkal a szeme alatt, mégis egyenes háttal.
— Anya — szólalt meg végül halkan, és ő maga is meglepődött a saját hangján. Nem volt benne mentegetőzés. Nem volt benne támadás sem. Csak valami fáradt, újonnan születő határozottság. — Ezt most mi ketten fogjuk elrendezni.
A vonal túlsó végén döbbent csend támadt.
— Hogyhogy ti ketten? — csattant fel az anyja egy pillanattal később. — A feleséged megsértette a testvéredet! Neked kötelességed volna helyretenni őt!
És Gábor ekkor olyasmit tett, amit korábban soha. Oldalt választott.
— Anna elfáradt — mondta egyszerűen.
Csak két szó volt, mégis minden benne volt. Az, hogy végre elismeri Anna igazát. Az is, hogy látja a saját mulasztásait. És az is, hogy megértette: ami évek óta zajlott, nem apró családi szívességek sora volt, hanem igazságtalan teher, amelyet mindig ugyanannak az embernek kellett cipelnie.
— Katalin túl gyakran kér tőle segítséget — folytatta csendesen. — Ma pedig Anna egyetlen szabadnapja volt. Joga volt hozzá. Ennyi, anya. Most leteszem.
Nem várta meg a választ. Visszatette a kagylót a helyére.
A nappalira sűrű, mozdulatlan csönd ereszkedett. Gábor a fotelben ült, és úgy érezte, mintha belül kiürült volna. Ugyanakkor ezzel az ürességgel együtt valami más is megjelent benne. Valami szokatlan, de tiszta érzés. Mintha hosszú idő után először tett volna olyasmit, ami helyes.
A konyha felé nézett. Anna még mindig ott állt, de most már őt figyelte. A tekintetében nem volt meg az a dermesztő hidegség, amelytől az imént összerándult a gyomra. Helyette meglepetés ült benne, és valami egészen halvány, óvatos fény. Talán a megértés első jele. Talán csak annak a lehetősége, hogy még nem veszett el minden.
Anna nem szólt semmit. Odalépett a kávégéphez, kimérte a szemeket, és nemsokára újra betöltötte a konyhát a frissen őrölt kávé telt, kesernyés illata. Két csészét vett elő. Az egyiket maga elé tette az asztalra, a másikat a kezébe fogta, és lassú léptekkel elindult vele a nappali felé.
Megállt Gábor előtt, és felé nyújtotta a csészét.
Ez nem békülés volt. Nem is megbocsátás. Inkább ajánlat. Csendes meghívás egy beszélgetésre. Arra az első valódi beszélgetésre, amelyre talán egész házasságuk alatt nem került sor.
Gábor felnézett rá, majd lassan, hálás mozdulattal átvette tőle a kávét.
Hosszú nap állt előttük. Nagyon hosszú.