– Gyere – mondta Péter, és óvatosan maga felé húzta.
– Hé, mégis mit képzelsz magadról? – pattant fel Gábor, a széke hangosan csikordult a padlón. – Ő a feleségem!
– Az, akit mindenki előtt porig alázol.
– Ez kettőnk dolga! Családi ügy! Anna, megmondtam: ülj le! Azonnal!
Anna megtorpant. A teste már mozdult volna vissza, ahogy annyiszor korábban. Három év alatt belé nevelték az engedelmességet, és ez a reflex most is erősebbnek tűnt nála.
– Anna – lépett mellé Júlia, és finoman megérintette a vállát –, gyere velem. Nálunk alszol ma éjjel.
– Ti teljesen megőrültetek? – Gábor arca vörösre váltott. – Ez az én lakásom, ő az én asszonyom! Anna sehová nem teszi ki innen a lábát!
– De igen – szólalt meg Anna halkan.
A szoba mintha egy pillanat alatt megdermedt volna. Minden tekintet rá szegeződött. Anna felemelte a fejét, és egyenesen a férjére nézett.
– Elmegyek, Gábor.
– Tessék? Te? Ugyan hová mennél, te szerencsétlen? Hiszen semmid sincs!
– Magam még megvagyok. Egyelőre ez elég.
– Kinek kellenél te? Harmincéves vagy, meghíztál, elhanyagoltad magad! Én is csak szánalomból tűrlek meg!
– Köszönöm, hogy ezt is ilyen világosan elmondtad.
Elindult az előszoba felé. Gábor utána ment.
– Állj már meg! Most komolyan ezt csinálod? Egy nyomorult tréfa miatt?
– Ezek nem tréfák, Gabi. Ez megalázás.
– Ne beszélj ostobaságokat! Szeretlek, hát nem érted?
– Nem. Te azt szereted, hogy kisebbnek érezhetsz magad mellett. A kettő nem ugyanaz.
– És hová mész, mondd? Anyádhoz vidékre? Teheneket fejni?
– Ha kell, azt fogok. A tehenek legalább nem sértegetnek.
Felvette a kabátját. Az ujjai reszkettek, a cipzár először elakadt, de végül sikerült felhúznia.
– Anna, ne bolondozz! – Gábor hangjában ekkor már valódi félelem remegett. – Üljünk le, beszéljük meg. Megváltozom. Többé nem fordul elő.
– De elő fog. Mert te nem tudsz másként bánni velem.
– Megtanulom!
– Nem. Ég veled, Gábor.
Kilépett az ajtón. Péter és Júlia szó nélkül követték. Gábor az előszobában maradt, előbb dühösen, aztán egyre tanácstalanabbul. Végül visszament a vendégekhez. Az asztalnál mindenki némán ült, senki sem tudta, hová nézzen.
– Visszajön – jelentette ki erőltetett magabiztossággal. – Ugyan hová menne? Alszik egyet a barátnőjénél, aztán majd visszakönyörgi magát. Mind ilyenek.
Anna azonban nem tért vissza. Sem másnap, sem egy hét múlva, sem egy hónap elteltével.
Gábor eleinte tombolt. Folyton hívogatta, parancsolgatott, követelte, hogy menjen haza. Később könyörögni kezdett. Ígérgette, hogy más ember lesz. Virágot küldött a munkahelyére, megjelent az iskola előtt is. Anna minden alkalommal némán elment mellette.
Három hónap után beadta a válókeresetet. Egy ideig Júliánál és Péternél lakott, aztán kivett egy szobát. Apró volt, egy régi házban, de az övé. Egy hely, ahol senki sem nevezte tehénnek.
– Hogy vagy? – kérdezte tőle Péter, amikor fél évvel később összefutottak.
– Újra tanulok élni. Megtanulok tükörbe nézni úgy, hogy ne egy szörnyeteget lássak benne. Megtanulok enni anélkül, hogy közben azt hallanám a fejemben: tehén vagyok. Nehéz. De haladok.
– Gábor érdeklődött felőled.
– Ne mondd. Nem akarok tudni róla.
– Azt mondják, megváltozott.
– Lehet.