– Tegyél már valamit – súgta oda neki.
Péter felállt az asztaltól.
– Kimegyek rágyújtani – mondta, de nem a kijárat felé indult.
Annát a mosdóban találta meg. A nő két kézzel kapaszkodott a mosdókagyló peremébe, és hangtalanul sírt. A szempillaspirál fekete csíkokban futott végig az arcán, a rúzs elkenődött a szája körül. Pontosan olyanná vált, amilyennek Gábor látni akarta: összetörtnek, csúnyának, jelentéktelennek.
– Anna… jól vagy?
A nő összerezzent, aztán kapkodva a szeméhez nyúlt.
– Persze. Semmi baj. Megmosom az arcom, és megyek vissza.
– Miért tűröd ezt?
Anna lassan felé fordult.
– És hová mennék? Nincs semmim. A lakás az övé, az autó az övé. Én csak tanítónő vagyok, alig keresek valamit. A szüleim falun élnek, hónapról hónapra küszködnek. Ha hazamennék, az egész környék rajtam csámcsogna.
– Az nem szégyen.
– Nekik az lenne. Férjhez adtak egy városi, jómódú férfihoz. Anyám mindenkinek azzal dicsekedett, milyen aranyélet vár rám Gábor mellett. Mit mondjak most? Hogy a férjem tehénnek nevez?
– Mindig ilyen volt?
Anna megrázta a fejét.
– Az első év olyan volt, mint egy álom. Virágok, ajándékok, kedves szavak. Úgy bánt velem, mintha kincs lennék. Aztán egyszer csak közölte, hogy rosszul főzöm a levest. Később már azt mondta, úgy öltözöm, mint egy falusi cseléd. Utána jött, hogy buta vagyok. Onnantól nem volt megállás. Most már idegenek előtt is megaláz, otthon pedig…
Elakadt a hangja.
– Otthon mi történik? Megüt?
– Nem. Talán annál is rosszabb. Hallgat. Képes egy hétig úgy élni mellettem, mintha nem is léteznék. Aztán egyszer csak rám ordít valami apróság miatt: rosszul mostam el a tányért, nem oda tettem a papucsát. Azt hajtogatja, hogy semmirekellő vagyok, hogy senkinek sem kellenék, és csak szánalomból tart maga mellett.
– Anna, ez őrültség. Szép vagy, okos, értékes ember.
– Már én sem tudom, milyen vagyok. Belenézek a tükörbe, és azt látom, amit ő mond rólam: egy kövér, ostoba, ronda nőt. Lehet, hogy igaza van.
A nappaliból ekkor Gábor harsány nevetése hallatszott be.
– Az ágyban is olyan, mint egy darab fa! Fekszik, és bámulja a plafont, mintha bárányokat számolna!
Anna arca viaszfehér lett. Péter keze ökölbe szorult.
– Elég volt. Összeszeded magad, és elviszlek innen.
– Hová?
– Bárhová. A szüleidhez, egy barátnődhöz, szállodába. Oda, ahová kéred.
– Nem fog elengedni.
– Ezt nem ő dönti el.
Visszamentek a többiekhez. Gábor addigra már jócskán ivott, és épp egy újabb „mulatságos” történettel szórakoztatta a vendégeket a felesége rovására.
– Képzeljétek, tegnap egy órán át kereste a szemüvegét! Közben végig a fején volt! Hát lehet ennél ostobább?
– Mi most elmegyünk – szólalt meg Péter.
Gábor összehúzott szemmel nézett rá.
– Miféle „mi”?
– Elfuvarozom Annát.
– Ő sehová nem megy. Anna, ülj vissza!
A nő engedelmesen, szinte gépiesen tett egy lépést az asztal felé. Péter azonban megfogta a kezét.