– De én sem vagyok már ugyanaz az ember. És oda, ahonnan eljöttem, nem megyek vissza.
Ekkor elmosolyodott. Hosszú idő óta először úgy igazán, belülről fakadóan. Aztán továbbindult. Vékony volt, törékeny, mégis szép. Az a nő, akit három éven át tehénnek és ostobának csúfoltak. Az a nő, aki végül megtalálta magában az erőt, hogy kilépjen abból az életből.
Gábor pedig maradt. A tágas lakásban, ahol hirtelen túl nagy lett a csend. Nem akadt többé senki, akit megalázhatott volna. Senki, akit „nevelnie” kellett. Senki, akinek újra és újra bebizonyíthatta volna, hogy ő az erősebb.
Később megismerkedett valaki mással. Fiatal volt, vidám, csípős nyelvű. Az első hónapban még nevetett Gábor poénjain. A másodikban már közölte vele, hogy faragatlan. A harmadikban pedig becsapta maga mögött az ajtót, és többé vissza sem nézett.
Aztán jött egy újabb nő. Majd még egy. És mind ugyanúgy távozott. Abban a pillanatban, amikor Gábor elkezdte őket a maga módján „formálni”.
– Mi lett ezekkel a nőkkel? – panaszkodott egyszer Péternek. – Már minden szón megsértődnek! Az ember még viccelni sem mer!
Péter nem felelt. Mit is mondhatott volna? Hogy Gábor a saját kezével tette tönkre az életét? Hogy a sértegetés nem szeretet? Hogy egy kapcsolatot nem lehet gúnyra, lenézésre és bántó szavakra felépíteni?
Gábor úgysem értette volna meg. Számára mindez csak tréfa volt. Eszköz arra, hogy fontosnak érezze magát. Hogy megmutassa, ki parancsol otthon. Nem fogta fel, hogy minden egyes „ostoba”, minden egyes „tehén” egy újabb szög volt a házasságuk koporsójában.
Anna viszont időben megértette. Akkor, amikor még volt ereje elmenni. Amikor még maradt benne annyi hit, hogy tudja: többet érdemel annál, mint hogy valaki céltáblának használja a „vicceihez”.
És igaza volt. Egy évvel később találkozott egy férfival, aki napsugárnak hívta. Aki őszintén csodálta, ahogyan a gyerekek nyelvén tudott beszélni. Aki azt mondta neki, hogy gyönyörű – reggel is, este is, kisminkelve és smink nélkül is.
Összeházasodtak. Csendesen, nagy felhajtás nélkül, fényűző lakodalom helyett csak a legközelebbi emberekkel. Péter volt a tanújuk.
– Boldog vagy? – kérdezte tőle az esküvő után.
Anna elgondolkodva mosolygott.
– Tudod, mi a legkülönösebb? Már elfelejtettem, milyen az, amikor az ember attól fél, hogy rosszul szólal meg. Elfelejtettem, milyen várni a következő sértést. Kiderült, hogy lehet máshogyan is élni. Egyszerűen csak élni.
Gábor pedig egyedül maradt. A „tréfáival”, amelyeken már senki sem nevetett. A meggyőződésével, hogy a nőket kordában kell tartani. A hitével, hogy a megalázás teljesen természetes dolog.
Néha eszébe jutott Anna. A halk szavú, engedelmesnek hitt asszony, aki mindent eltűrt. Az a nő, akit ő tökéletes feleségnek gondolt. Főzött, mosott, takarított. Hallgatott, amikor ő belé mart a szavaival. És csendben sírt, hogy még a könnyeivel se zavarja.
Csak akkor, amikor Anna már nem volt mellette, kezdte kapiskálni az igazságot: nem engedelmes volt. Csak gyűjtötte az erejét. Napról napra, sértésről sértésre. Hogy egyszer majd kimondhassa: elég. És elmehessen. Végleg.
De addigra késő volt. A „tehénről” kiderült, hogy érző ember. Az „ostobáról”, hogy okos nő. Aki pedig urának hitte magát a helyzetnek, végül üres kézzel maradt.