— Gyere — mondta Péter halkan.
— Hé, mégis mit képzelsz magadról? — pattant fel Gábor, és a széke élesen megcsikordult a padlón. — Ő az én feleségem!
— Akit folyamatosan megalázol — felelte Péter.
— Ehhez neked semmi közöd! Ez családi ügy! Eszter, megmondtam: ülj le. Azonnal!
Eszter megtorpant. A teste még mindig engedelmeskedni akart annak a hangnak, amelyhez három év alatt hozzászoktatták. Mintha belé nevelték volna a félelmet.
— Eszter — lépett mellé Anna óvatosan —, gyere velünk. Nálunk alszol ma éjjel.
— Ti teljesen megőrültetek? — Gábor arca vörösre váltott. — Ez az én lakásom, az én asszonyom! Eszter nem megy sehová!
— De igen — szólalt meg Eszter csendesen.
A szobára dermedt némaság borult. A nő lassan felemelte a fejét, és egyenesen a férjére nézett.
— Elmegyek, Gábor.
— Micsoda? Te? Hová mennél, te szerencsétlen? Hiszen nincs semmid!
— Magam még megvagyok. Nekem most ennyi elég.
— Ugyan kinek kellenél? Harmincévesen elhíztál, megöregedtél, elhanyagoltad magad! Csak szánalomból visellek el!
— Köszönöm, hogy végre kimondtad.
Eszter a bejárat felé indult. Gábor utána lépett.
— Állj már meg! Ezt most komolyan gondolod? Egy vacak tréfa miatt?
— Ezek nem tréfák, Gábor. Ez bántás. Megalázás.
— Ne csináld már! Hiszen szeretlek!
— Nem. Te azt szereted, hogy lenyomhatsz. A kettő nem ugyanaz.
— És mégis hová mész? Na? Anyádhoz vidékre? Ott majd teheneket fejhetsz?
— Ha kell, azt fogok. A tehenek legalább nem gyalázzák az embert.
Felvette a kabátját. Az ujjai remegtek, a cipzár először nem akart engedni, de végül sikerült felhúznia.
— Eszter, ne bolondozz! — Gábor hangjában most először bizonytalanság csendült. — Beszéljük meg. Többé nem fordul elő.
— De elő fog. Mert te nem tudsz másképp működni.
— Megtanulom!
— Nem. Ég veled, Gábor.
Kilépett az ajtón. Péter és Anna azonnal követték. Gábor a folyosón maradt, előbb dühösen, aztán egyre tanácstalanabbul. Végül visszament a vendégek közé. Azok némán ültek, senki sem mert ránézni.
— Visszajön — jelentette ki magabiztosan. — Ugyan hová mehetne? Ott alszik a barátnőjénél, aztán majd visszakúszik. Mind ilyenek.
Csakhogy Eszter nem ment vissza. Nem másnap. Nem egy hét múlva. És egy hónap elteltével sem.
Gábor eleinte tombolt. Hívogatta, parancsolgatott, követelte, hogy térjen haza. Később könyörögni kezdett. Fogadkozott, hogy megváltozik. Virágot küldött a munkahelyére, megjelent az iskolánál is. Eszter azonban szó nélkül elsétált mellette.
Három hónappal később beadta a válókeresetet. Egy ideig Annánál és Péternél húzta meg magát, aztán kivett egy apró szobát egy régi házban. Kicsi volt, kopott, de az övé. Olyan hely, ahol senki sem nevezte tehénnek.
— Hogy vagy? — kérdezte Péter, amikor fél év múlva összefutottak.
— Újra tanulok élni. Tanulom, hogyan nézzek tükörbe úgy, hogy ne egy szörnyeteget lássak. Tanulok enni anélkül, hogy közben azt hallanám a fejemben: tehén vagyok. Nehéz. De már megy.
— Gábor érdeklődött felőled.
— Ne mondd. Nem akarok tudni róla.
— Megváltozott.
— Lehet.