— Nem szólsz rá? — súgta oda neki, szinte könyörögve.
Péter lassan felállt az asztaltól.
— Kimegyek egy percre levegőzni — mondta, de nem az ajtó felé indult.
Esztert a mosdóban találta meg. A kagyló szélébe kapaszkodott, mintha csak az tartaná talpon, és hangtalanul sírt. A szempillaspirál csíkokban folyt le az arcán, a rúzs elkenődött a szája körül. Pontosan olyanná vált, amilyennek Gábor láttatni akarta: megtörtnek, csúnyának, semminek.
— Eszter… jól vagy?
A nő összerezzent, aztán kapkodva dörzsölni kezdte a szemét.
— Persze. Mindjárt megmosom az arcom, és visszamegyek.
— Miért hagyod, hogy ezt tegye veled?
Eszter keserűen felnevetett, de a hangjában semmi derű nem volt.
— És hová menjek? Nincs semmim. A lakás az övé, az autó az övé. Tanítónő vagyok, alig keresek valamit. A szüleim falun élnek, ők is egyik hónapról a másikra tengődnek. Ha hazaköltözöm, az egész környék rajtam csámcsog majd.
— Ez nem szégyen.
— Nekik az. Büszkén adtak hozzá egy városi, jómódú férfihoz. Anya mindenkinek azt mesélte, milyen arany ember a férjem. Most mit mondjak? Hogy tehénnek hív?
— Mindig ilyen volt?
Eszter megrázta a fejét.
— Az elején nem. Az első év tényleg olyan volt, mint egy mese. Virágok, ajándékok, kedves szavak… úgy bánt velem, mintha kincs lennék. Aztán egyszer csak közölte, hogy rosszul főzöm a pörköltet. Utána azt, hogy úgy öltözöm, mint egy falusi liba. Később már azt is, hogy buta vagyok. És onnantól nem volt megállás. Most már mások előtt is megaláz, otthon pedig…
Elharapta a mondatot.
— Otthon mi történik? Megüt?
— Nem. Annál rosszabb. Hallgat. Napokig, akár egy hétig úgy tesz, mintha nem is léteznék. Aztán egyszer csak rám ordít valami semmiség miatt: rosszul mostam el a tányérokat, máshová tettem a papucsát… Azt mondja, haszontalan vagyok, senkinek sem kellenék, és ő is csak szánalomból tart maga mellett.
— Eszter, ez őrültség. Te okos vagy, szép, értékes…
— Már nem tudom, milyen vagyok — suttogta. — Tükörbe nézek, és csak azt látom, amit ő mond rólam. Egy tehenet. Egy ostoba, ronda nőt. Lehet, hogy igaza van.
A nappali felől ekkor felharsant Gábor részeg, harsány nevetése.
— Hát az ágyban is olyan, mint egy fadarab! Fekszik, és a plafont bámulja, mintha birkákat számolna!
Eszter arca krétafehér lett. Péter ökölbe szorította a kezét.
— Elég volt. Veszed a kabátod, és elviszlek innen.
— Hová?
— Ahová kéred. A szüleidhez, egy barátnődhöz, szállodába. Bárhová.
— Nem fog elengedni.
— Ezt nem ő dönti el.
Visszamentek a nappaliba. Gábor addigra már jócskán ivott, és éppen újabb „mulatságos” történettel szórakoztatta a vendégeket a feleségéről.
— Képzeljétek, tegnap egy órán át kereste a szemüvegét! Közben végig a fején volt! Hát nem kész?
— Mi most elmegyünk — szólalt meg Péter.
Gábor arca azonnal megkeményedett.
— Mégis hová?
— Elfuvarozom Esztert.
— Sehova nem megy. Eszter, ülj vissza!
A nő ösztönösen tett egy lépést az asztal felé. Péter azonban finoman, de határozottan megfogta a kezét.