— Csakhogy én is más lettem. És oda többé nem megyek vissza.
Eszter elmosolyodott. Hosszú idő óta először úgy, hogy abban nem volt kényszer, sem félelem. Aztán továbbindult: vékonyan, törékenyen, mégis szépen. Ő, akit három éven át tehénnek és ostobának neveztek. Ő, aki végül összeszedte magában az erőt, hogy kilépjen abból az életből.
Gábor pedig maradt. A tágas lakásban, amelyben hirtelen túl nagy lett a csend. Nem volt kit megaláznia. Nem volt kit „nevelnie”. Nem akadt senki, akinek újra és újra bizonygathatta volna, hogy ő az úr.
Később talált magának valaki mást. Fiatal volt, vidám, csípős nyelvű. Az első hónapban még nevetett Gábor poénjain. A másodikban már a szemébe mondta, hogy bunkó. A harmadikban pedig becsapta maga mögött az ajtót, és eltűnt.
Aztán jött egy újabb nő. Majd még egy. Mind ugyanúgy távozott. Abban a pillanatban, amikor Gábor elkezdte őket a maga módján „helyretenni”.
— Mi van mostanában a nőkkel? — panaszkodott egyszer Péternek. — Minden szóra megsértődnek! Az ember már viccelni sem mer!
Péter nem felelt. Mit is mondhatott volna? Hogy Gábor a saját kezével tette tönkre az életét? Hogy a megalázás nem szerelem? Hogy sértésekre nem lehet kapcsolatot építeni?
Gábor úgysem értette volna. Neki mindez csak tréfának tűnt. Olyan eszköznek, amellyel erősebbnek érezhette magát. Amellyel megmutathatta, ki parancsol otthon. Nem fogta fel, hogy minden egyes „ostoba” és minden egyes „tehén” egy újabb szög volt a házasságuk koporsójában.
Eszter viszont megértette. Még időben. Akkor, amikor még volt hová mennie. Amikor még maradt benne annyi hit, hogy többet érdemel annál, mint hogy valaki céltáblája legyen a kegyetlen „viccekhez”.
És igaza lett. Egy év múlva megismerkedett egy férfival, aki napsugárnak szólította. Aki csodálattal figyelte, milyen könnyen megtalálja a hangot a gyerekekkel. Aki szépnek látta őt reggel és este, sminkben és smink nélkül is.
Összeházasodtak. Csendesen, nagy felhajtás és díszes lakodalom nélkül. Csak a legközelebbi emberek voltak ott. Péter lett a tanújuk.
— Boldog vagy? — kérdezte tőle.
Eszter elmosolyodott.
— Tudod, mi a legfurcsább? Már elfelejtettem, milyen az, amikor az ember attól fél, hogy rosszul szólal meg. Elfelejtettem, milyen várni a következő sértést. Kiderült, hogy lehet másképp is élni. Egyszerűen csak élni.
Gábor pedig végül egyedül maradt. A tréfáival, amelyeken senki sem nevetett. A meggyőződésével, hogy a nőket kordában kell tartani. A hitével, hogy a megalázás teljesen természetes dolog.
Néha eszébe jutott Eszter. A halk szavú, engedelmes, mindent eltűrő asszony. Az, akit ő ideális feleségnek hitt. Főzött, mosott, takarított. Hallgatott, amikor sértegették. És csendben sírt, hogy még a zokogása se zavarjon senkit.
Csak akkor értette meg, amikor Eszter már nem volt mellette: nem engedelmesség volt az, amit látott. Hanem gyűjtött erő. Eszter napról napra rakta félre magában, hogy egyszer majd kimondhassa: elég. És elmehessen. Végleg.
De mire Gábor ezt felfogta, már késő volt. A „tehénről” kiderült, hogy ember. Az „ostobáról”, hogy okos nő. Aki pedig azt hitte, hogy mindent kézben tart, végül üres kézzel maradt.