…
– Anya, várj már… – hallatszott András tompa, könyörgő motyogása a nappaliból. – Most komolyan, hová mennénk este tízkor? Nyugodj meg egy kicsit…
– Ezt én nem nyelem le! – csattant fel Ilona. – Férfi vagy, vagy egy rongybaba? Megalázott téged is, engem is! Képzeld, sajnálja azt a mosógépet! Na majd én megmutatom neki, visszaveszem! Mossa csak kézzel a holmiját!
A bejárati ajtó dühösen csapódott be, a lakást hirtelen csend töltötte meg. Nóra kifújta a levegőt, és óvatos mozdulattal kibontotta a pezsgőt. A dugó nem pukkant nagyot, csak puhán koppant a tenyerében. A buborékos ital egy egyszerű bögrébe került, mellé pár kocka csoki. Leült az ágyra, és először az este folyamán tényleg megengedte magának, hogy lassan rágjon, lassan igyon.
Nagyjából tíz perc telhetett el, amikor halk kopogás érkezett a hálószoba ajtajáról.
– Nór… – András hangja fáradt és rekedt volt. – Nyisd ki, kérlek. Elmentek.
Nóra nem válaszolt.
– Nóri, elég volt. Megértettem. Hülye voltam. Nyiss ajtót, kérlek… éhes vagyok.
Felállt, odalépett, és elfordította a kulcsot. András az ajtóban állt, vállai előreesve, tekintete megtört. Ritkán látta így.
– Anyád tényleg elment? – kérdezte Nóra halkan.
– Taxival. Végig üvöltött a liftig. Azt mondta, holnap küld embereket, és visszahozatja a mosógépet.
– Nem kell – sóhajtott fel Nóra. – Használja csak. Nem a gépről szólt ez az egész, András.
– Tudom – lépett beljebb, majd leült az ágy szélére. – Rólam szólt. Arról, hogy mindent rád hagyok. Hogy mindig te oldod meg, mindig somehow van pénz, van megoldás. Nem gondolkodtam. Tényleg sajnálom.
– Legközelebb gondolkodj – ült mellé Nóra. – Mert nem biztos, hogy lesz legközelebb. Elfáradtam abban, hogy én találjam ki a túlélést. Néha jó lenne, ha engem is óvnának.
– Bocsáss meg – András megszorította a kezét. – Mondd csak… tényleg csak krumpli van?
– Az – mosolyodott el Nóra. – De ha mélyebbre túrsz a fagyasztóban, akad egy csomag derelye. Vészhelyzetre tartogattam.
András szeme felcsillant.
– Derelye? Komolyan? Te egy angyal vagy. Főzzük meg, mert reggel óta csak hajdinát ettem.
A konyhában a díszes teríték, a csillogó poharak és a szerény vacsora együttese egészen abszurd látványt nyújtott, mintha egy modern kiállítás darabja lenne. András egy mozdulattal egy tányérra húzta a főtt krumplit.
– Ezt majd holnap vajon pirítjuk hagymával, vajjal – jelentette ki magabiztosan. – Abból is lehet lakoma.
Amíg a víz felforrt, mögé lépett, átölelte.
– Megígérem – suttogta a hajába –, hogy a következő fizetésemtől újrakezdjük a spórolást. Senkinek egy fillért sem. A bevásárlást pedig én intézem. Komolyan.
– Majd meglátjuk – felelte Nóra, és a hangjából már eltűnt az él.
Az újévet a harangszó alatt köszöntötték, tejfölös derelyét kanalazva a gondosan megterített asztalnál. A konzerv hal érintetlen maradt, azt karácsonyra tették félre. András talált egy üveg vodkát a bárszekrényben, Nóra pedig befejezte a pezsgőt.
Furcsa volt, csendes, és talán a legőszintébb szilveszterük.
Ilona végül sosem vitette vissza a mosógépet. Viszont hetekig nem telefonált. Megsértődött. Nórának ez a két hét némaság felért bármilyen ajándékkal: végre pihenhetett.
Egy hónappal később András egy telepakolt szatyorral érkezett haza. Jó hal, sajt, gyümölcs került az asztalra.
– Ez nekünk van – mondta. – Anyának vettem egy tortát. Kicsit. Beugrottam, felköszöntöttem utólag.
Nóra elmosolyodott. Úgy tűnt, a krumplis lecke célba ért. Lehet, hogy fájdalmas volt, lehet, hogy hangos, de néha egy üres tányér többet mond minden magyarázatnál.