Nóra kilépett az előszobába, udvarias, kissé feszes mosollyal fogadta az érkezőt.
– Jó estét, Ilona néni. Fáradjon beljebb.
– Szervusz, kislányom, szervusz – felelte Ilona, miközben határozott léptekkel haladt előre, mintha ellenőrzésre érkezett volna. – Na, mutassátok csak, hogyan éltek. András említette, hogy felújítást terveztek. Jaj, és az én mosógépem! Csodálatos darab, alig hallani, amikor megy, a ruhák szinte szárazon kerülnek ki belőle. Igazán aranyosak vagytok, nagy örömet szereztetek egy öregasszonynak. Bár… ha már választani kellett, lehetett volna egy kicsit drágább modell is, az gőzfunkcióval is tudott volna. De hát ajándéknak nem nézzük az árát.
Nóra nem válaszolt, csak az ajkát préselte össze. Szó nélkül indult el a nappali felé, a többiek követték.
A szoba közepén ünnepi asztal állt. Hibátlan abrosz borította, a poharak csillogtak, az evőeszközök katonás rendben feküdtek. A látvány mégis furcsán hatott: a pompás terítésen mindössze három főtt krumpli, néhány savanyú uborka és egy vekni kenyér kapott helyet.
Ilona megtorpant a küszöbön. András, aki közvetlenül mögötte lépett be, majdnem nekiment.
– Nóra? – szólalt meg bizonytalanul. – Ez… ez most micsoda?
– Az ünnepi vacsora – felelte higgadtan Nóra, miközben a helyére sétált, és elegánsan leült. – Tessék, fáradjanak az asztalhoz. Minden itt van: saláták, főétel, különlegességek.
Az anyós a krumplikról a menyére, majd a fiára nézett.
– Ez valami tréfa? – kérdezte ideges kacajjal. – Ugye csak ugratás? Mindjárt előkerül a sült liba?
– Attól tartok, nem – mondta Nóra, és az ölébe terítette a keményített szalvétát. – Nincs liba. Nincs franciasaláta, és kaviár sincs. Tudja, Ilona néni, az újévi vacsorára pontosan harmincezer forintot szántunk. Csakhogy két nappal ezelőtt ez az összeg váratlan módon az ön új, halk működésű mosógépévé alakult.
A szobára csend nehezedett. Csak a falióra ketyegése hallatszott, ahogy könyörtelenül számolta az év utolsó perceit.
– De hát… – András zavartan pislogott. – Azt mondtad… azt ígérted, kitalálsz valamit.
– Ki is találtam – bólintott Nóra. – Azt, hogy nem verem magunkat adósságba. Azt, hogy nem veszek fel hitelt őrült kamatokkal egyetlen estéért. Abból főzök, amink maradt. Márpedig pontosan százötven forintunk maradt. Íme. Burgonya, kenyér, házi uborka. Ja, és szardínia. András, bontsd ki kérlek, a kés ott van mellette.
Ilona arcán vörös foltok jelentek meg.
– Ez… ez pofátlanság! – csattant fel. – Azt akarod mondani, hogy én kifosztottalak benneteket? Hogy az én hibám minden? A fiam szívből adott ajándékot az anyjának, te meg száraz kenyérrel vágsz vissza?
– Nem vágok vissza – felelte Nóra jéghideg nyugalommal. – Egyszerűen kimondom a tényeket. András odaadta azt a pénzt, amit az ünnepre tettünk félre. Döntött. Az ön kényelmét választotta a mi ünnepünk helyett. Ezt elfogadom. De csodák nincsenek. Ha a pénz elmegy valahova, máshol hiányozni fog.
– András! – fordult a fiához Ilona. – Ezt hagyod? Így beszél velem? Ünnepelni jöttünk, készültem, fodrásznál voltam, erre krumplit tesz elénk héjában?
András ide-oda kapkodta a tekintetét az anyja és a felesége között. Fülig vörös volt, szégyent, sértettséget és félelmet érzett egyszerre. Tudta, hogy Nórának igaza van, de ezt anyja előtt képtelen volt kimondani.
– Nóra, ez tényleg sok – motyogta. – Legalább egy csirkét vehettél volna…
– Miből, András? – fordult felé élesen Nóra. – A bérlet árából? Vagy járjak gyalog egy hónapig? Netán ne ebédeljek munka közben? Így is mindenen spórolok. Te meg egy nagyvonalú mozdulattal odaadsz mindent, ami van, aztán lakomát vársz? Nem. Ha bőkezű fiú akarsz lenni, tedd a saját keresetedből. Dolgozz többet, vállalj pluszmunkát. Ne a családodtól vedd el az utolsót.
– Család?! – csapta össze a kezét Ilona. – Miféle család vagytok ti? A család támogatja egymást, megosztja az utolsó ingét is! Te pedig… önző vagy! Mondtam én, hogy nem illetek össze a fiammal. Kicsinyes, fösvény nőszemély!
– Rendben – állt fel Nóra. – Ha ennyire elrontom az estét, nem zavarok tovább. Egyék csak meg nyugodtan a krumplit, omlós lett. A szardínia sem rossz. Boldog újévet előre.
Kiment a szobából, belépett a hálóba, és kulcsra zárta az ajtót. A szíve vadul vert. Leült az ágy szélére, remegő kézzel elővette az éjjeliszekrényből az eldugott csokit és a kis üveg pezsgőt, amit a saját félretett pénzéből vett.
A nappaliban közben elszabadult a botrány. Áthallatszott Ilona éles, felháborodott hangja, amely egyre hangosabban követelte, hogy azonnal induljanak el, és másnál keressenek menedéket az estére.