A jeges indulat nem csillapodott, inkább sűrűbb lett benne. Hányszor hallotta már ezt a könnyed félmondatot? „Nóra, anyu kérte, hogy vegyünk palántát a kertbe, oldd meg valahogy a pénzt.” „Nóra, meghúztam az autót, sürgősen fényezni kell, nézd meg, hol lehetne spórolni.” És Nóra mindig megoldotta. Meghúzta a nadrágszíjat, újraszámolt mindent, lemondott az apró örömökről: egy új rúzsról, egy plusz harisnyáról, bármiről, ami nem volt „feltétlenül szükséges”.
Aznap azonban betelt a pohár.
Este András úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna. A kanapén ülve nevetett egy könnyed szórakoztató műsoron, kapcsolgatta a csatornákat, elégedetten nyújtózott. Meg volt győződve róla, hogy az ügy el van intézve. A felesége morgott egy kicsit, aztán majd megnyugszik. Végül is Nóra mindig talált valami varázslatos megoldást: egy suhintás a fakanállal, és a hűtő megtelt.
Másnap, december harmincadikán Nóra elment dolgozni. Az irodában ünnepváró zsongás uralkodott. A kollégák arról beszélgettek, ki melyik áruházban vásárol, recepteket cseréltek, vitatkoztak azon, ki hogyan készíti a franciasalátát vagy a kocsonyát.
– Te, Nóra, a libát almával sütöd, vagy narancs kerül bele? – kérdezte Szilvia a könyvelésről, miközben teáját kavargatta.
– Levegővel – felelte szárazon Nóra, majd gyorsan mosolyt erőltetett magára. – Idén kísérletezünk. Letisztult stílus.
Munka után nem a hipermarket felé vette az irányt, ahogy hetek óta tervezte. Ehelyett betért a házuk melletti kis boltba. Leemelt egy csomag legolcsóbb sót, egy vekni fekete kenyeret és egy konzerv sprotnit. Egy pillanatig gondolkodott, aztán még három szem krumplit is hozzátett. A pénztárnál aprót szedett elő a zsebéből, és szinte szégyenkezve számolta ki az összeget.
Otthon András már kérdéssel fogadta.
– Na, sikerült bevásárolni? Ja, és képzeld, beszéltem anyuval. Azt mondta, holnap átjön. Velünk szeretné köszönteni az újévet, meg hát… felavatni az új mosógépet.
Nóra megállt az előszobában, még a csizmáját sem húzta le.
– Anyukád jön? – kérdezett vissza halkan.
– Persze. Miért ne? Ne üljön egyedül. Olyan kilenc körül érkezik, hogy együtt búcsúztassuk az óévet. Ne aggódj, nem válogatós, neki tényleg az odafigyelés számít.
– Remek – bólintott Nóra. – Igazán nagyszerű.
Odabent valami végleg a helyére kattant. Az utolsó darab is beilleszkedett a képbe. Tehát Ilona jön. Ugyanaz az Ilona, aki előző nap egy vadonatúj mosógépet kapott tőlük, harmincezer forintért, a közös kasszából. És természetesen megterített asztalt vár majd. Hiszen Nóra „kitalál valamit”.
Nóra levetkőzött, a konyhába ment, és munkához látott. Héjában megfőzte a három szem krumplit. Elővette a nyáron eltett savanyú uborkát – legalább ez saját volt, nem került pénzbe. A fekete kenyeret vékony, szabályos szeletekre vágta.
Ezután előszedte a legszebb ünnepi abroszt. Hófehér volt, aranyszínű hímzett hópelyhekkel, amit csak különleges alkalmakra tartogatott. Az asztalra felkerült a legjobb készlet is: aranyszélű tányérok, csillogó kristálypoharak, a nagymamától örökölt ezüst evőeszközök.
Középre egy nagy tálat tett. Rajta magányosan feküdt a három főtt krumpli. Mellette, egy kristály salátás tálkában, három karikára vágott savanyú uborka bújt össze. Egy kis tányéron a kenyérszeletek, mellette pedig a sprotnis konzerv – bontatlanul. A konzervnyitó gondosan mellé helyezve.
– Ennyi – suttogta Nóra, végignézve az egészen. – Pont, ahogy kértétek.
December harmincegyedikén András későn ébredt. Jólesően nyújtózkodott, már előre élvezte a napot.
– Nórácska! – kiáltotta. – Lesz reggeli?
– A hűtőben – szólt vissza Nóra a fürdőszobából.
András egy lábos tegnapi hajdinakását talált.
– Ez most ilyen szerény? – morogta, de megette. – Már főzöl? Valami… furcsa illat van.
– Már mindennel kész vagyok – felelte Nóra, köntösben, törölközővel a haján kilépve. – Az asztal meg van terítve. Ne menj be a szobába, meglepetés. Hadd álljon össze estig.
András összedörzsölte a tenyerét.
– Meglepetés! Imádom. Te aztán aranyat érsz. Tudtam, hogy megoldod.
A nap hátralévő részében Nóra magával foglalkozott. Arcmaszkot tett fel, kifestette a körmeit, gondosan beszárította a haját. Felvette a legszebb ruháját: sötétkék, bársony estélyit. András peckesen járkált, elismerően nézett rá.
– Gyönyörű vagy – mondogatta. – Anyu biztosan el lesz ragadtatva. Ja, és hívott is, azt mondta, hoz ajándékot. Biztos valami hasznosat a lakásba.
Este kilenc körül megszólalt a csengő. Az ajtóban Ilona állt, kipirultan a hidegtől, új nercsapkában. Kezében egy kisebb csomagot szorongatott.
– Boldog újévet előre is, drágáim! – jelentette be, és lendületesen belépett a lakásba. – Micsoda idő! Szép hó, csípős hideg. Nálatok viszont jó meleg van, igazi otthonos hangulat. Mi ez az illat? Fenyő? És hol vannak a sütemények?
– Minden az asztalon van, anya, minden az asztalon! – András udvariasan segített neki levetni a kabátot. – Nóra ma igazi varázsló volt, különleges meglepetést készített.