– És hol van az a pénz, amit a szilveszteri asztalra tettünk félre? – kérdezte Nóra, miközben belenézett a teás fémdobozba, amely a konyhaszekrény legfelső polcán lapult.
Lábujjhegyre állt, karját teljesen kinyújtotta, de az ujjai csak az üres, hideg fém alját érték. Egy pillanatra kihagyott a szíve. Két nap volt hátra az újévig. Ebben a dobozban harmincezer forint pihent – pontosabban pihent volna –, amit Andrással két hónapon át aprólékosan gyűjtögettek. Minden fizetésből, minden előlegből félretettek valamennyit. Ez volt az összeg az ünnepi bevásárláshoz, az egymásnak szánt ajándékokhoz, és egy kis kikapcsolódáshoz az év eleji szabadnapokra.
András a konyhaasztalnál ült, és elmélyülten görgette a híreket a telefonján. Fel sem nézett, csak megrántotta a vállát, mintha egy idegesítő rovart próbálna elhessegetni.
– András, hozzád beszélek – Nóra hangja megkeményedett. – A doboz üres. Hová tetted a pénzt?
A férfi végre elszakította a tekintetét a kijelzőről. Olyan arckifejezéssel nézett rá, mint egy diák, akit rajtakaptak valami tiloson: bűntudat, dac és menekülési vágy furcsa elegye ült az arcán.
– Nóri, miért kell rögtön balhét csinálni? – húzta el a száját. – Elvittem. Anyának kellett.
Nóra lassan leült vele szemben. A lábai elgyengültek, mintha vattából lettek volna. A fejében tompa zúgás támadt.
– Anyának? – kérdezte halkan. – És most mi történt Ilonával? Beázott a tető? Felrobbant a tévé? Vagy hirtelen sürgős masszázsra volt szüksége a kedvenc macskának?
– Ne gúnyolódj – vágta rá András, lezárta a telefont, és képernyővel lefelé az asztalra tette. – Valódi gond van. Elromlott a mosógépe. Teljesen. A szerelő azt mondta, nem éri meg javítani, olcsóbb újat venni. Mit csináljon mosógép nélkül? Hatvanöt éves, Nóra! Azt akarod, hogy a kádban súrolja a lepedőket? Fáj a háta.
Nóra nagy levegőt vett, majd lassan kifújta, hogy csillapítsa a keze remegését.
– András, próbálok nyugodt maradni – kezdte. – Az édesanyád hatvanöt éves, de nem tehetetlen. A mosógépe pedig teljesen rendben volt, egy Indesit, amit öt éve közösen vettünk neki. De tegyük fel, hogy tényleg tönkrement… Miért pont most? Miért közvetlenül az ünnep előtt? És miért kellett erre az összes megtakarításunk?
– Mert most akciók vannak! – tárta szét a karját András, mintha a világ legkézenfekvőbb dolgát magyarázná. – Ünnep előtti leárazások. Találtunk egy szuper gépet, szárítós, rengeteg programmal. Anya régóta ilyet szeretett volna. A nyugdíjából sosem tudna erre félretenni. Mit mondjak neki? Hogy „bocs, anya, moss kézzel, mert mi kaviárt akarunk enni”?
– Kaviárt? – Nóra keserűen felnevetett. – Nem csak arról volt szó. Abban a pénzben benne volt minden: hús, zöldség, ital, ajándékok. Vendégeket hívtunk. A te barátaidat is. Gergőt a feleségével, Balázst. Mivel kínáljuk őket?
András legyintett, felállt, és a vízforraló felé indult.
– Ne csinálj már ekkora ügyet ebből. Te mindig feltalálod magad. Van befőtt, savanyúság. Főzünk krumplit. Veszünk egy csirkét, az filléres tétel. Kitalálsz valamit. Aprítasz pár salátát abból, ami akad. A lényeg a társaság, nem a kaja. Ne csinálj szent ügyet az evésből.
– Csirkét veszünk? – Nóra a férje széles hátát nézte. – Miből? A pénztárcámban ezerötszáz forint van a január tizedikén esedékes előlegig. Neked sincs semmid, ha már a dobozhoz nyúltál.
– Hát… – András elbizonytalanodott. – Kérünk kölcsön valakitől. Vagy leveszel a hitelkártyáról. Később visszafizetjük. De anya most annyira boldog volt! Látnod kellett volna. Rögtön süteményt sütött, mondta, hogy áthozza.
– Nagyszerű – felelte Nóra szárazon. – A süti igazán jól pótolja az ünnepi vacsorát.
Felállt, és kiment a konyhából. Nem akarta tovább hallgatni ezt az értelmetlen vitát. András nem értette – vagy nem akarta érteni. Számára a családi kassza egy gumifogalom volt, amiből bármikor lehetett meríteni, ha az anyja kért valamit, a felesége pedig majd valahogy „megoldja”.
A hálószobában Nóra leült az ágy szélére, és az arcát a kezébe temette. A torka összeszorult. Nem is annyira a pénz fájt, hanem az egész hozzáállás. Egész decemberben tervezett, recepteket keresett, listákat írt. Igazi ünnepet akart: szépet, illatosat, olyat, ahol a lakást fenyő és sült liba illata tölti meg. Most pedig csak az járt a fejében: „Majd kitalálsz valamit” – és ez a mondat jeges dühöt kezdett ébreszteni benne, amely lassan, de kérlelhetetlenül terjedt szét a mellkasában.